Budapest, 2008. (31. évfolyam)

8. szám augusztus - Friedrich Ildikó: Svájci öntőmester a Vizivárosban

többihez, nem éri meg a holnapot, az isme­retlen iparost „megeszik a nagyhalak” – bár a negyvenes években érzôdött valamiféle gazdasági fejlôdés. A megalakuló Védegy­let igyekezett megóvni a meglévô üzemeket, és szorgalmazta új gyárak létrejöttét. A ma­lomipar korszerûsödött, a szállítás sürgette a jobb közlekedést vízen és szárazföldön. Megindultak a folyamszabályozások, híd- és útépítési munkálatok, vasútvonalak. Az országban nagyjából 50 kohóüzem mûködött, de ismeretlen volt számukra a Nyugaton már elterjedt kupolókemence – ezt Pesten elôször Ganz valósította meg. Budán nem volt versenytárs, olcsóbb volt az ingatlan és a munkaerô, az új öntöde tu­lajdonosa bízott saját szakmai tudásában és a növekvô szükségletekben – hajógyártás, hídalkatrészek, vasúti kocsik, malomipari gépek elôállításában. A lassan bontakozó kapitalizmus Magyarországon is lendüle­tet adott az iparosodásnak. Az elsô buktató hamar elérte a kis üze­met. A legrosszabb, ami elérhet egy vál­lalkozást, ha nem kap megrendelést és nyersanyagot. Ganz kilépése a Hengermalomból bosz ­szantotta annak igazgatóját, Fehr Vilmos t, aki meglehetôsen szûkszavúan és egyolda­lúan tájékoztatta gróf Széchenyi Istvánt a történtekrôl. A gróf röviden és tömören meg­tiltotta, hogy Ganz megrendelést kapjon. Nem tudhatjuk, hogy hasonló esetben egy magyar öntômester merészelt volna-e egyenesen a nagytekintélyû fôúrhoz for­dulni, de Ganz habozás nélkül megtette. Széchenyi azonban hajthatatlan volt. Uta­sította Ganzot, hogy menjen vissza a Hen­germalomba dolgozni, ellenkezô esetben tönkremegy a gyára. Ganz továbblépett – Kossuthhoz, a Védegy­let igazgatójához ment 1845 februárjában. A neves férfiak között levelezés indult – Kossuth diplomatikusan igyekezett a haragvó grófot jobb belátásra bírni, emlegette Széchenyinek a „honi iparmûves szorgalom felvirágozta­tására való buzgalmát”, és hangsúlyozta, hogy a gróf csupán a Gyáralapító Társaság másodelnöke, és nem törekedhet arra, hogy a hazai iparosok terveit meghiúsítsa. A levélváltásból kitûnik a két kiváló fér­fiú megromlott viszonya. Széchenyi elun­ta a hadakozást, tán szót is emelt Ganzért, majd azt válaszolta Kossuthnak, tegyen, amit jónak lát. A Királyhegy utcai szerény öntödébe hirtelen áradni kezdett a munka – jöttek a megrendelések, érkezett a szén, gyarapo­dott a munkások létszáma is. Ganz örült a gyôzelemnek, levelében beszámolt az ott­honiaknak, hogy már 22 emberrel dolgozik és hívja Henrik öccsét is, utazzon Budára és segítsen neki. Mire Henrik megérkezett, bátyja új telket vásárolt a Kórház utcánál, ahol kupolóke­mence üzemet rendezett be. Ezt a tranzak­ciót csak uzsorahitellel tudta megoldani, mivel a Kereskedelmi Bank és a Hazai Ta­karékpénztár ipari hitelt nem nyújtott. Az 1845-ös év eredményes volt: jósze­rivel mindent gyártottak, ami fémbôl ké­szíthetô: csatorna- és vízvezetékcsöveket, kórházi- és iskolaberendezési tárgyakat, rendôrségi felszereléseket, kerítéseket, vöd­röket, kályhákat. A kályhák sikert hoztak: 1846-ban a har­madik magyar iparmû-kiállításon a cég ezekkel szerepelt – az Iparegyesület ezüst kitüntetését, valamint József nádor bronz­plakettját nyerték el. A sikert koronázta, hogy késôbb a Ganz-gyárban a Lánchíd építéséhez is gyártottak öntvényeket. Ganz rövid idô alatt törlesztette a hitelt. 1846-tól a szabadságharcig az öntöde fejlô­dése lelassult. A munkáslétszám az elôzô év­hez képest csak kétszeresére nôtt: harmincról hatvanra. Ganz a bevételeit bôvítésre fordí­totta és sikerült – ha nem is látványosan – a vállalkozását megszilárdítania. Ganz a magyar szabadságharcban Az 1848-as pesti forradalmi eseményeket a vasöntômester és öccsei, Konrád és Henrik élénk érdeklôdéssel kísérték, bár a mûhelyben tovább folyt a munka. Buda 1848-49-es ost­romáról Henrik írt részletes levelet a szülôk­nek. A levél tájékozottságról és a magyarok iránti rokonszenvrôl tanúskodott. Az oszt­rákokkal harcba szálló magyar katonákról azt írta, hogy „kevésre becsülik az életü ­ket, akár az igazi svájciak, amikor jogaikat látják megtámadva.” Ugyanezen levélben említette, hogy „november havában meg ­parancsolták a magyarok, hogy ágyúkat öntsünk részükre.” A Kórház utcai öntöde ekkor ágyúön­tésre tért át. Ganz nem felejtette el Kossuth segítségét. A mûhelybôl kikerült ágyúkat „Ne bántsd a magyart!” felirattal látták el az öntômunkások. A szabadságharc leverése után a mûhely­ben maradt ágyúkat és fémtörmeléket el­kobozták, Ganzot letartóztatták. Az osztrák gyarmati elnyomás ismét legyûrni készült a lassan erôsödô magyar gazdaságot, különösen a gépipart és az öntészetet. A Hengermalom tönkrement, a tôkeszegény kis mûhelyek lét és nemlét határán küszködtek a súlyos adók és a piac hiánya miatt. Ganz próbált ellenállni a vállalkozását el­nyelni készülô gazdasági erôknek, a fenye­getô összeomlásnak. 27 ezer forinttal társ­tulajdonosa lett egy bácskai kohónak, ahol helyben volt az érc, fa, kôszén, és a Dunán való szállítással megoldottnak látta a budai öntöde nyersanyaggal való ellátását. Most már két helyen kellett ügyelnie a munkamenetre, a kohók mûködésére. Soha nem lehetett tudni, mi történik távollétében Budán vagy Szászkán. Végül jósorsa meg­szabadította a terhes kötelezettségtôl: az Osztrák Államvasút-társaság megvásárol­ta a kohót, Ganz – mondhatnánk – vissza­nyerte elveszettnek hitt tôkéjét. Családalapítás 35 évesen a jól szituált gyáros úgy érezte, a magánéletét is rendbe kell tennie. 1849 ok­tóberében megkérte a terézvárosi késesmes­ter, Heiss Lôrinc 16 éves leányának a kezét. A tervezett házasságot Embrachban is ki­hirdették. A házasság fényes körülmények között köttetett meg a terézvárosi templom­ban. Négy nap múlva az ifjú asszony mellôl osztrák csendôrök hurcolták el a férjet, és vitték egyenesen a hírhedt Újépületbe, ahol két hétig vallatták 1849-es ténykedése miatt. Két hét után kiengedték, de újabb kihallga­tásokkal és szembesítésekkel „tarkították” az életét. Végül hatheti fogságra ítélték, de a büntetést felfüggesztették. Késôbb kide­rült, hogy egy Máder nevû budai polgár jelentette föl, irigységbôl, bosszúból – ki tudná ma már megmondani? A házasságból gyermek nem született, ezért örökbe fogadták a kétéves Merkl Jozefá t, majd 1859-ben Ganzné elhunyt nôvérének hároméves kislányát, Anná t. A családdal élt Heiss Fanni, Ganzné másik nôvére is. Kérelem az „Országos Gyár” címért 1852-ben a vízivárosi öntöde az „Országos Gyár” címért folyamodott: meg akarta kap­ni az ezzel járó kedvezményeket. A városi hatóság áldását adta a látványosan fejlôdô üzem kérésére, októberben nyerte el a kitün­tetô címet. Ganz gyára ekkor 60 munkást foglalkoztatott, hetenként 150-200 mázsa nyersvasat dolgozott föl, összvagyona öt­venezer forint volt, a folyamatos termelés­nek nem volt semmilyen akadálya. A Ganz-gyár fejlôdését biztosította a nyereségnek állandó jellegû fejlesztésre való fordítása. Új épületek, új mûhelyek létesültek – a család szinte szûkösen élt a budai gyártelepen egy háromszobás la­kásban, a fehérnemût maga Jozefa mosta, de minden családtag besegített a háztar­tási munkákba. 24 BUDAPEST 2008 augusztus

Next

/
Thumbnails
Contents