Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró LII.
zetlen szigorodása miatt egyre kevesebb a film. Jó pár forgalmazó már ráfizetett arra, hogy beruházott egy-egy olyan mûbe, amelyet ugyan nagy, A-kategóriás fesztiválok is felvettek a hivatalos programjukba, de a hazai grémium végül nem minôsítette mûvészetnek, így a film a nyakukon maradt. Multiplex nem játszotta ôket, mert nem voltak elég kommerszek, sôt az artmozik sem, mert nem érte meg nekik mûsorra tûzni e mûveket. Inkább olyan filmeket ismételtek, amelyek beszámítottak az art mûsorsávba (hiszen produkálniuk kell bizonyos art elôadásszámot). Ahogy lassan eltûntek a filmek, a nézôszám is csökkent (a 2005-ös adatokhoz képest mintegy harminc százalékkal), ezáltal veszélybe került a mozik normatív támogatása is (mivel ennek bizonyos nézôszám megléte a feltétele). Sokan úgy vélik, hogy néhány filmszínház a közeljövôben csôdöt jelent a felgyülemlett számlák következtében kialakult adósságspirál miatt. Ebbôl a helyzetbôl a struktúrán kívüli állapot jelenthet menekülést. Ilyen a Cirko-Gejzír mozi, amely – forgalmazóként – ellátja magát filmekkel. Olyan fesztiváldíjas mûvekkel, amelyek nem a legfrissebbek ugyan, de mivel senki sem vásárolta meg a magyarországi jogokat, viszonylag jó áron elérhetôek. Igaz, ezek közül sem megy át mindegyik a besoroló bizottságon. Érdekes piaci helyzetet szült továbbá, hogy bár az utóbbi években a Toldi mozi visszakerült a Budapest Filmhez, a közelmúltban a cég megvált a Szindbád és a Tabán üzemeltetésétôl – ezek új szereplôk kezébe kerültek. Mûvészfilmek vetítése mellett például kísérleti színházi produkciók, összmûvészeti programok helyszíne is lesz a következô öt évben a pesti Szindbád mozi, amelynek bérleti jogát a Mundruczó Kornél rendezô nevével fémjelzett Szuez Kft. szerezte meg (a cégnek tagja Petrányi Viktória producer és Balassa Péter a már említett Cirko részérôl). Az ugyancsak megpályáztatott Tabánt az 56 csepp vér címû filmet is gyártó Grand Film Kft. fogja üzemeltetni: a tervek szerint itt is helyet kapnak majd egyéb kulturális rendezvények. Ha már a mozi egyre kockázatosabb üzlet. ● A Szent László utcát a véletlenek különös összjátéka sodorta a látóterembe: a véletlenek különös összjátékát egyfelôl útfelbontásnak, másfelôl Zoli úrnak hívják. De mielôtt ezt tisztességesen is elmagyaráznám, némi szolgálati közleménnyel tartozom. Mint az olvasóim többsége elôtt köztudott (bár senkit sem érdekel), magam lassan negyedszázada a Körönd közelében lakom. S mint az olvasóim teljes vertikuma elôtt köztudott (bár ld. mint fenn), múltam a kies ujpesti lankákhoz köt. Így aztán, mint a múltja iránt folyvást érdeklôdô egyén, gyakran keresem fel Ujpestet ma is. Ráadásul van egy jellegzetes szökô útvonalam, amellyel elkerülni vélem a gonosz közlekedési dugókat: a Podmaniczky majd Vágány utca érintésével a Rákosrendezôi pályaudvarnál a Tatai útra szoktam reáfordulni, s azon végighajtatva máris újpesten vagyok. Onnan már csak egy sóhajtás gyermekkorom Istvántelke. Most is így jártam volna el, ha a nyári városi útfelbontás nem érte volna el a Tatai utat. De elérte, meggátolva, ideiglenesen, a behajtást az erre haladóknak. Na most, egy ilyen feladvány az esetek kilencvenkilenc százalékában a Reitter Ferenc utcára ûzi az utazót: merthogy az a következô párhuzamos Ujpest felé. Magam is így jártam volna el, ha nem jön szembe velem a következô véletlen a Zoli úr képében: ô mesélt a minap egy kalandos történetet ifjúkoráról, melyben egy autóalkatrészbolt játszotta a fôszerepet, olyan bolt ráadásul, ahol a hiánygazdálkodás tomboló éveiben minden, de minden autótípushoz lehetett minden, de minden alkatrészt kapni. És nem kérhetted olyan gyorsan, hogy ne tették volna rögtön elébed, így fejezôdött be a történet, mely, s ez sem mellékes, a hajdani Mautner Sándor utcában játszódott. Na, gondoltam magamban, akkor most, mint egy igazi regényíró, összekötöm a széttartó szálakat – hát így kerültem a Szent László utcába, mely a Reitter és a Tatai utak között rejtôzik hangtalan, s melyet épp ezért – ha nem jön közbe valamely útfelbontás vagy Zoli úr – soha senki fel nem keres a világon. Ezt csak azért mondottam el ily hosszasan (azon túl, hogy mindent hosszasan és körülményesen szoktam mondani), hogy érzékeltessem: az ember, ha a Szent László utcában jár (mely, ha nem mondottam volna, azonos a hajdani Mautner Sándor utcával, de a bátor szabómestert, ki negyvenévesen, a második világháború idején, életével fizetett baloldaliságáért, mára visz szacserélték a lovagkirályra – úgy látszik, ôk ketten nem férnek meg egy fôvárosban), egy kicsit – sôt, nem is kicsit – visszavarázslódik a hatvanas évekbe. Pedig nem állott meg az idô itt, csak lelassult. Míg szomszédaira (a sokat emlegetett Reitterre és Tataira) szinte rá sem lehet ismerni, a Szent Lászlóban bizony több a régiség, mint az újság. Ott van mindjárt a kockakô: mára alig maradt belôle máshol a városban. (Régen persze tele volt vele minden út.) Aztán a csönd, a nyugalom. Aztán a földszintes, régi polgárházak sora. Aztán az akácfák, a kukacvirágok. Aztán a patinás kis mûhelyek. Aztán a lustán nyújtózkodó macskák az ablakokban. Aztán a vasúttársaság százesztendôs, komor bérházai. (Az egyik bejárat mellett tábla, Házmester a 17. számú házban található, a másik mellett nagybetûs falfelirat: itt lesz a buli!) Aztán a kidôlt-bedôlt kerítések, a klinkertéglás iskolaépület, az elhagyott, gazos fatelep – mindezeket, mondom, már évtizedekkel ezelôtt megtalálhattuk volna errefelé. A hangulat, a mozdulatlanság vagy idônkívüliség hangulata olyan erôs, hogy az ember elsôre nem is veszi észre a változásokat. Pedig vannak új építésû társasházak is, meg néhol készülnek is lenni, de azok úgy besimulnak az utcaképbe, hogy elsôre elmegy mellettük az ember. (Középtájt, persze, van egy apró lakótelep a hetvenes évek panelmodorában – azt nem lehet nem észrevenni: de az egész csak egy sorminta szinte, nem több.) Érdekesebbek azok a változások, melyek valahogy mégis ôrzik a régi idôket. Lettek például béték, káefték doszt: node nem ám akármilyenek. Itt van a büszke Maléth Redônycég, például, alapítva 1973: el lehet képzelni az indulást. Vagy a vállpárnagyártó kft: már a szó maga is gyönyörû. Aztán egy galvánüzem, meg egy cipzárnagyker – mintha csak dalolna az egész utca. Van hajdani kézmûipari szövetkezet, van néhány italmérés (ha jól látom, az egyik a hajdani Béke mozi helyén – a tizenharmadik kerületi Béke helyén, hogy pontosak legyünk, mert volt ám tizenötödik kerületi Béke is!), és sok-sok autószerelô mûhely: iparkodó kétkezi emberek lakják ezt az utcát, akik már harminc-negyven év elôtt is akartak valamit az élettôl. Ezt kapták. ● 36 BUDAPEST 2008 július Visszajáró LII. Jolsvai András
