Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Szilas Péter: Fények a pesti utcán 2. Az izzólámpa kora - tündöklés és hanyatlás
izzólámpát szereltek fel. Ilyen megoldású volt a Lánchíd elsô, 1937-ben elkészült díszvilágítása is, ahol a lámpafüzérek a láncszerkezet kecses ívét és a pillér-kapuzatok körvonalait rajzolták az estébe. Az elsô tíz év alatt 25 budapesti létesítmény kapott díszvilágítást, amelyek fényét több mint öt és félezer lámpa szolgáltatta. Minden bizonnyal a fôváros háború elôtti díszvilágításának csúcsa volt 1938. május 26-a estéje, amikor a Budapesten megtartott Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából hajós körmenetet rendeztek a Dunán. A mindkét parton ragyogó köz- és díszvilágítás, a lámpafüzérekkel megrakott hajók és a tûzijáték alkottak akkor feledhetetlen fényünnepet. A harmincas évek második felétôl a fôváros építészetében egyre inkább szerephez jutó bauhaus stílus hatására a közvilágítási kandeláberek, lámpatestek formavilága is megváltozott. Elmaradtak a túlburjánzó cicomák, a sima formák szépsége és aránya határozta meg az új világítóberendezések látványát. 1938-ban, pályázati kiírást követôen, neves építészek tervei szerint került sor a lámpák formai modernizálására. A megjelenés mellett a gyártási technika is változott: a nehéz öntött- és kovácsoltvasat felváltotta a könnyû, hegesztett acéllemezszerkezet és az alumínium. E korszak jellemzô példája az Újlipótváros parkjaiba tervezett alacsony lámpaegység vagy a Hôsök terére ekkor kialakított (a 70-es években elbontott) magas, több világító gömbbel ellátott kandeláber. A közvilágítás „látványos” elemei mellett jelentôsen fejlôdött a mûszaki háttér is. A világítás számára önálló vezetéket építettek ki, amelyeket 30-50 lámpánként egy közös táppontban fogtak össze. Az itt létesített kis szekrényben kapott helyet a nagy újítás, az asztronomikus kapcsoló-óra. Ez a speciális, csillagászati tárcsával ellátott óra egy fél éven át naponta 2-2 percet sietett, majd a nyári napfordulót követôen egy fél évig ugyanennyit késett. Ezzel a módszerrel automatikusan tudták követni a világos-sötét napszakok évszakonkénti természetes változását, és megszûnt a lámpák naponkénti, kézzel történô kapcsolgatása is. A harmincas évek elején, amikor ismét háborús szelek kezdtek fújdogálni, a lehetséges légitámadásokra gondolva felmerült a közvilágítás elsötétítésének igénye. Ettôl is indíttatva alakították ki a lámpák központi mûködtetô rendszerét, egy 110 V-os külön vezérlôhálózattal, amelynek révén lehetôség nyílt egyetlen központi helyrôl Budapest összes lámpájának egyidejû be- és kikapcsolására. Ebben az idôszakban a még meglévô, gyakori karbantartást igénylô ívlámpákat folyamatosan megszüntették. A helyükre szerelt 750-1000 wattos izzólámpák jelentették a villamos közvilágítás elsô korszerûsítését. Sötétbôl újra fénybe Az ország hadba lépésével a légitámadások veszélye közvetlenné vált. A közvilágítási szolgálat vállalt részt légiriadók esetén a lakosság szirénás riasztásában és a közvilágítás elsötétítésében. A fôváros 1944-45. évi ostroma a közvilágításban is hatalmas károkat okozott. Az állományt képezô 28 ezer lámpa 40 százaléka megsemmisült, és a maradék is nagymértékben sérült, de hasonló volt a helyzet a vezetékhálózat tekintetében is. Az ostrom után az élet újrakezdését az energiaszolgáltatás megindulása is jelezte, s ezzel párhuzamosan megkezdôdött a közvilágítási károk többlépcsôs helyreállítása. Az elsô, rohammunkás üzembe helyezés eredményeként május 12-én a Kossuth Lajos utcában és a Rákóczi úton gyulladtak ki elôször újra a közvilágítási lámpák. Ezt követték az eredeti állapotot megközelítô helyreállítások, amit azért erôsen hátráltatott az általános anyaghiány. Nemritkán a romok alól elôbányászott alkatrészekbôl sikerült egy-egy használható világítóberendezést összeépíteni. Szerencsésnek mondható, hogy az Elektromos Mûvek izzólámpakészlete épségben átvészelte az ostromot, s így az égôgyártás 1947. évi újraindulásáig az utánpótlás megoldható volt. A hálózat újjáépítése 1949-re fejezôdött be, ekkor érte el a lámpahelyek száma az ostrom elôttit. A korszak hû tanúja a napi sajtó, amelyben – akkor is – hol a hiányos, hol a nappal is mûködô közvilágítást panaszolják. 1951-ben a peremkerületek csatlakozásával létrejött a mai Nagy-Budapest, ezáltal a lámpahelyek száma meghaladta a 45 ezret. A viszonylag nagy fogyasztású és rövid élettartamú izzólámpák üzemeltetése, további fejlesztése már sem a fôváros, sem az idôközben államosított Elektromos Mûvek számára nem ígért távlatokat. 1956-ban, a Tisza utcába felszerelt elsô kísérleti fénycsöves lámpatestekkel már egy új korszak vette kezdetét: a korszerûsítés. ● 30 BUDAPEST 2008 július
