Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Szilas Péter: Fények a pesti utcán 2. Az izzólámpa kora - tündöklés és hanyatlás
egységes fôvárosi áramszolgáltató vállalat mûködése. Ez a cég 1924-ben megalakult Közvilágítási osztálya révén csakhamar a hazai közvilágítás mértékadó szakmai mûhelyévé, a mûszaki fejlôdés és a szervezeti korszerûsítés nemzetközileg elismert vezetô szereplôjévé nôtte ki magát. Lámpakarón, útközépen Az új vállalat tevékenysége a lámpák számának növelésével kezdôdött, amit a közbiztonság igénye támasztott alá: akkoriban a fôváros számos területén még semmiféle közvilágítás nem mûködött. Az új lámpák természetesen már kizárólag csak villamos üzemûek lehettek. Elhelyezésükre minden lehetséges módot kiaknáztak: az izzólámpákat egyaránt felszerelték házak oldalára, tetejére, kerítésére, a villamosvasút tartóira és természetesen a lakossági villanyvezetéket hordozó faoszlopokra is (innen ered az oszlopokra népi argóként még ma is használt „lámpakaró” kifejezés). A külsô területeken 60 wattos, a belsô útvonalakon leggyakrabban 100-200 wattos égôket alkalmaztak, de ennél jóval nagyobbak (500-1000 W) is elôfordultak. 1925-26 folyamán elsôként a Wesselényi utcában jelent meg az akkor legkorszerûbb új világítási mód, az útközepes rendszerû világítás. A házak között kifeszített sodronyra erôsített lámpák legkedvezôbb távolságát próbaszerelésekkel határozták meg. Az izzólámpákat itt már a fémernyôre erôsített üvegbura is védte az esô ellen, és ezzel egyben csökkentette a káprázást is. A létesítések során elôszeretettel használták fel a villamosvasút tartóoszlopait is, akár az útközepes lámpákhoz, akár a díszes, formájuk miatt „pásztorbotnak” nevezett lámpakarók tartására. Az önálló közvilágítási lámpaoszlopoknak három mérete volt szokásos. A parkok, gyalogutak világítására 3 m-es, tereken és a kisforgalmú utak mentén 5,5 m-es, míg a nagy forgalmú útvonalakon, széles tereken a 9 m-es típusokat alkalmazták. Az ennél magasabb oszlopok használatának az eleinte emberi erôvel tolt, majd késôbb autóra szerelt kezelôlétrák mérete szabott határt. A lámpaoszlopok formavilágára ekkor még a gázlámpák kora nyomta rá a bélyegét. A jelentôsebb gyártók, a Burghardt, az Oetl, a Schlick-Nicholson és a Weiss Manfréd gyár termékeinél az acélcsôbôl készült törzset díszes öntöttvas lábazat és megcifrázott kovácsoltvas kar egészítette ki. A kezelôajtókat rendszerint a fôváros címere díszítette. (Késôbb az ötvenes évek egyik fontos, ideológiai indíttatású kampánya volt e címerekrôl a korona fáradságos lereszelése.) A harmincas évekre egyre jobban kiépülô közvilágítás népszerûségét és hatását az emberek érzésvilágára az is jelzi, hogy a kor számos jeles irodalmárát foglalkoztatta. Babits és Kosztolányi verseiben gyakran visszatérô kép az utcai villanyvilágítás, József Attila pe dig külön költeményt írt az izzólámpáról. Az újdonságokra mindig érzékeny irodalom és a fejlôdô-alakuló villamos közvilágítás kapcsolatának további adaléka Krúdy Gyulá nak Deutsch Lajos ról szóló megemlékezése 1932-bôl. Ebben az Elektromos Mûvek akkori igazgatójáról, mint „az elszegényedett Budapestet esténként ragyogó tündérvárrá varázsoló legfôbb világosítóról” ír. Fényárban, fényfüzérrel ragyogva A húszas évektôl a biztonságot szolgáló közvilágítás mellett megjelent az elsôdlegesen szépérzékre ható díszvilágítás is. A fôváros Idegenforgalmi Hivatalának kezdeményezésére, az Elektromos Mûvek, a Tungsram és a Kábelgyártók Kartellje közös akciójaként megvalósult a fôváros elsô díszvilágítási berendezése. Az 1928. augusztus 20-án bekapcsolt 72 db reflektor a Halászbástyát és a Mátyás templom tornyát világította meg. A nagy sikerû díszvilágításokat továbbiak követték, sorrendben a Citadella és a Szent Gellért szobor. Ezek mind ún. fényárvilágítást kaptak, a fényvetôk mintegy „elárasztották” fénnyel a megmutatni kívánt mûemléket. Ettôl lényegében tért el a János-hegyi Erzsébet kilátó 1929-ben elkészült világítása, amelynél „szegélyvilágítást” alkalmaztak úgy, hogy az épület jellemzô vonalai mentén, azok hangsúlyozására 457 db 40 wattos 29 BUDAPEST 2008 július
