Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Török András: Védtelen örökség
minthogy Lábass Endre (a szokatlan pályájú író/színházszervezô/fotográfus) vagy húsz éve fényképezi a negyedet, két szép 1998-as fénykép is szerepel, amikor a romkocsma mûfaja nem is létezett, és három mai fénykép, ebbôl kettô élettel teli ábrázolás. A könyv nagy értéke a teljességre törekvés – mármint a szerepeltetett házak tekintetében. Ezért a szócikkek óhatatlanul eltérô mélységûek. A Király utca sarkához közel fekvô Kazinczy utca 55. például elég rövid, de velôs. A sok-sok változó tulajdonos után 1982-ben a házat Wichmann Tamás kilencszeres kenu világbajnok vette meg, és a földszinti fehérnemû-üzlet és -mûhely helyén alternatív kocsmát nyitott, amely ma is virul. Még érdekesebb a kapu dísze, amely egy alkalommal a Nagy Budapest Törzsasztalnál is szóba került. A megoldást itt kapjuk: ez az 1907-ben alakult Teozófiai Társaság emblémája – amely a két háború között biztosan itt mûködött (205. oldal). Az, hogy 1836-ban itt nyomtatták az elsô „magyar kártyát”, amely más országokban „Tell-kártya” néven ismert, Schneider József kártyakészítô mûhelyében, közismertebb tudnivaló (errôl emléktábla is van a házon, amelyet a Pató Pál Párt állított 1992-ben). Ebbe a leltárszerû katalógussal ötvözött polgárságtörténeti tallózóba jajkiáltásokat hintett el a szerzô. A legtöbb esetben a negatív (bontási) szcenáriót valószínûsíti. Igaz, kicsit csal, hiszen csak száz épületet mutat be a 365-bôl, így persze, hogy nyomasztóbb a kép. De már a címben is a védtelenség a tárgya... És egy személyes látogatás mindenkit meggyôzhet róla: már a jelenlegi változások is messze túlmennek az elfogadható mértéken. De mi a tágabb szociokulturális helyzet a zsidónegyeddel kapcsolatban? A Népszabadság befolyásos szerkesztôje, lapunknak is munkatársa így írt komoly, nem csak a nagy munka elôtt fejet hajtó recenziójában: „A bontáspárti kerület mögött szilárd bástyaként áll a kezesen segédkezô állam és a cinkosan hallgató fôváros.” Illô tisztelettel szabad legyen kijelenteni, hogy a harmadik kitétel nem, vagy nem teljesen igaz. Ikvai-Szabó fôpolgármester-helyettes mélyen érti a helyzetet, és a maga kannibáli energiáival folyamatosan kimeríti azt a csekély mozgásteret, ami a fôváros rendelkezésére áll. Ami nem merül ki abban, hogy a Fôváros e költséges kalandra, e könyv méltó kiállítására vállalkozott (miközben a Városháza Kiadó sorozatai lényegében megszûntek). A már említett, nagy érdeklôdéssel kísért könyvbemutatón Ikvai-Szabó Imre kijelentette, hogy maximálisan 3 évig fenntartható változtatási tilalmat javasol a zsidónegyedre. „Mivel mi nem vagyunk engedélyezési hatóság, az építési engedélyezési eljárásokban nem veszünk részt (...) A szabályozásra a fôvárosnak egyetlen eszköze van: 2006 júniusától az építési törvény a településrendezési szerzôdés megkötésének lehetôségét adta a fôváros számára abban az esetben, ha szabályozásiterv-módosítás szükséges az adott projekt megvalósításához. (...) Erzsébetvárosban azonban ilyen nem történt, csak egy »zsebszerzôdés-módosítás«, amelynek a jogszerûségét azóta is vitatni vagyunk kénytelenek.” Világos, ugye? Az Erzsébet-híd építésekor Budapest nagyravágyásból feláldozta a pesti Óvárost, késôbb a 30-as években prüdériából és közegészségügyi szorongásból lebontatta a Tabánt – most hasonló léptékû pusztítás történik – nem tudatos döntéssel, hanem lopakodva. Az értô olvasó jól tudja: a bajok gyökere az, hogy a negyed „csak” az egész Budapestnek fontos – a helyi polgármester viszont saját választóinak udvarol. Vagy annak, aki „befolyásolja” az önkormányzat ilyen-olyan tényezôit. Hogy akkor mit lehet tenni azon kívül, hogy tüzeljük a fôvárost a bozótharc mind sikeresebb megvívására? Lehet álmodozni egy jóízût arról, hogy sok milliárdos speciális ingatlanfejlesztési alap kellene, amelyik felvásárolná az elöregedett, menthetetlennek ítélt házakat (ily módon kárpótolva azokat a fejlesztôket, akiknek a pénze már benne fekszik az épületekben). És a falak és közmûvek modernizálása után visszavinni a piacra, akár 99 éves bérlet formájában, mint az London belvárosában dívik... Ennyi pénzt persze csak akkor lehetne erre fordítani, ha valamely esélyes pártok választási programjának élére kerülne a dolog... Ez persze épp annyira lehetetlen, mint választást nyerni a cigánykérdés elôtérbe állításával.... Ha mindez nem megy, akkor mi segíthetne? Talán egy fôpolgármesteri biztos kinevezése, aki reggeltôl estig ezzel foglalkozna? Talán meg lehetne próbálni. Hátra van még egy nagyon hangsúlyos dicséret Lábass Endrének, akinek több százszor ennyi képe van a környékrôl, és különösen a részletek poézisében erôs. És nem kerülhetô meg Török Gyöngyvér sorozat szerkesztô említése sem: az ô inspirációjának sokat köszönhet Budapest rendszerváltás utáni helytörténet-írása. Nyilván az ô ötlete volt a kétnyelvû kiadás, amely egyenesen vezetett ahhoz, hogy e könyv ágyban nem olvasható, mert alkalmasint balesetveszélyes – a súlya miatt. Kiss István sorozatszerkesz tô érdekes és jól mûködô tipográfiai megoldást talált ki: a jobb oldalon mindenütt sárgás tónus felett találjuk az angol szöveget, amelyet a magyar antikvájával szemben groteszk (talpatlan) betûvel szedtek. Az angol fordítók, Bánki Dezsô és Farkas Ákos , az anyanyelvi lektor Kristin Faurest remek munkát végeztek. Egy kelet-európai szomorú történetrôl szóló európai szintû könyv jelent meg. Kívánjuk, hogy 10 év múlva ne legyen szükség új kiadásra. A könyv „tudományos vádirat”. Bíróságra benyújtani nem lehet. ● (Védtelen örökség / Unprotected Heritage – Lakóházak a zsidó negyedben / Residential Buildings in the Jewish Quarter, Lábass Endre fényképeivel, Városháza, 2007 – a boltokban csak mostanában –, „A város arcai” sorozat, 452 oldal, ára 4800 Ft.) 27 BUDAPEST 2008 július Síp utca 3. liftrácsozat A Dob utca 27. alatti hatemeletes házból kivételes a látvány
