Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Török András: Védtelen örökség
Szép kiállítású, dúsan illusztrált, szomorú, legalább másfél kilós könyv jelent meg a minap a Városháza kiadónál. Az újabban pesti zsidónegyednek nevezett néhány erzsébetvárosi háztömb épületeit veszi házról házra (a 365 épületbôl mintegy százat), akár megvannak még, akár már lebontották ôket. Utcáról utcára halad az építész szerzô, aki a rombolást akadályozni próbáló Óvás! Egyesület egyik lelke. Látszik a könyvön, hogy eredetileg tudományos dokumentáció volt – a szöveg jelentôs része száraz, voltaképpen érdektelen építészeti szakzsargon: röpködnek a pilaszterek, lizénák, kváderezések, tojássoros párkányok, felületen nútolt homlokzatok és egyebek. (Mindezzel homlokegyenest ellenkezô véleményre jutott Konrád György, aki a könyv bemutatóján kijelentette: „Írói precízió: ezzel jellemez ném az olvasmányélményemet. Az akták mögött életek, foglalkozások jelennek meg, mintha az egyes házak mögött novellák sejlenének fel”. Majd hozzátette: „Perczel Anna a precíz szaknyelvet olyan szépen tudja használni, hogy esztétikai rendbe helyezôdnek a szakszavak.”) Némely ház ról azonban teljes képet kapunk, a szerzô és munkatársai sokat megtudtak az egykori lakókról, és érdekfeszítôen foglalják össze a közelmúlt fejleményeit és a jövô nem túl rózsás kilátásait. Tudnivaló, a zsidónegyeddel az a baj, hogy a pusztulása gyorsul, és már a határán van annak, hogy egyáltalán létezônek mondhassuk. A szokásos menet: egy-egy kevésbé értékes ház bontása, a szomszédos telkek összenyitása és új ház építése, amely sokkal nagyobb és magasabb, mint a régi épület volt. Ráadásul általában botrányosan nívótlan dolgok születnek ilyen úton. A legszörnyûbb a Holló utcai lakótelepi ház, amely az utca vonalát sem tiszteli. Az eddigi egyetlen ellenpélda a rövidesen megnyíló Gozsdu udvar – ennek története a könyv egyik fénypontja. „Nem lehet minden házat levédeni” – mondogatja a védelem apostola, Ráday Mi hály, gondolom nem csak a Nagy Budapest Törzsasztalnál, hanem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal befolyásos tanácsadójaként is. Mert nem minden ház érték – és mert akkor az élet megbénulna. A magántulajdon szentsége olyan alapelve a normális társadalmaknak, amelyet korlátozni csak rendkívüli esetben lehet. Az eszköz ehhez: a törvény. Pillanatnyilag mûködik is a törvény ereje („mûemléki védettségû területté” nyilvánították a negyedet), de csak a fék szerepében. És ez csak ideig-óráig elég. Mutatja, hogy a magyar demokrácia nagyon erôs, a maga féloldalas módján. Nagyon erôs, ha valamire nemet kell kiáltani – de nagyon gyenge, ha valamire igent kell mondani. A zsidónegyeddel több baj is van. Itt van mindjárt a neve: ez egy új keletû, mostanában fabrikált név. Szép és jól adatolt bevezetôjében (Egy történelmi városnegyedrôl, féltô szeretettel) Komoróczy Géza megindo kolja, miért alkalmas mégis ez az elnevezés. „Igen – írja a bevezetô vége felé, összefogla lásképpen –, a belsô Erzsébetváros történel mi zsidónegyed, anélkül is, hogy történetileg így nevezték volna, és anélkül, hogy ez kisebbítené a hajdani pesti polgárok, román kereskedôk, a ma az elhagyott lakásokban otthont keresô cigányok, a volt zsidó pékség helyén megnyíló kávéház vagy az üres udvarokat vendéglátó helyekkel, vidám nyáresti szórakozással, olykor éppen klezmer zenével megtöltô ifjúság jelenlétének értékét.” (Fel eleveníti saját terminusát is, a három zsinagógára utaló „zsidó háromszög” elnevezést.) A könyv bemutatóján magánemberként ezt tette hozzá: „Elborzaszt az a pusztítás, ami a zsidónegyedben történik, de az az építés is, ami ott folyik”. Hozzátette, hogy Belsô-Erzsébetvárosban még 1944 nyarán is kisebbségben volt a zsidóság, ami azt jelenti, hogy amit ott zsidóként védelmezünk, az az egész város védelmét jelenti. Ezután következik Perczel Anna tartalmas bevezetôje, amely kibontja a társadalomtörténeti tudnivalókat, s már a nagy vonalakat is felfesti: öt térképen jól követhetô mondandója: (1810, 1838, 1867–72, 1945, a mai állapot). Fakszimilében közli továbbá a m. kir. belügyminiszter 8935/1944-es rendeletének mellékletét, a gettó hivatalos térképét. (1944. november 29.) Ebben a Bevezetôben lehet elolvasni a szerzô nyugodt érvelését arról, hogy miért kell(ene) ezt a negyedet különös erôvel, sôt erôszakossággal védeni. Ennek idézése – ebben a lapban – nem szükséges. Hiszen aki kezében tartja a BUDAPESTet, evidenciaként kezeli a hagyományos városszövet védelmét. Annál érdekesebb dolog az alaprajzok katalógusa, amelyet érdekes oldalon foglal össze a szerzô (31. o.). Öt kategóriát állít fel – kár hogy a pontos címek, sôt még a jelmagyarázat is hiányzik. Ezek után következik a könyv fô része, a korpusz, azaz adattár, a negyed 17 utcájának ismertetése, alfabetikus sorrendben: az Akácfától a Wesselényi utcáig. A lakcím alatt közvetlenül ott található a kutatás ide vonatkozó összegzése: mit lehet tudni az alapvetô adatokról. A Kazinczy utca 14-es számú háznál, nem megkerülve a legújabb kori adatokat sem, ez áll: „Szimpla-kert”, volt Héber-féle kályhagyár 1841, Pollack Mihály 1873, emeletráépítés, Lohr János 1911, az udvar beépítése. Errôl a házról a szerzô meglehetôsen sok mindent kiderített, melyik családé volt, mikor, hogyan és mikor épült a gyár. Szerencsére, Védtelen örökség szöveg: Török András, fotó: Lábass Endre 26 BUDAPEST 2008 július A Kazinczy utca 55. kapuja (Teozófiai Társaság, Wichmann kocsmája)
