Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: "...mit csinálnak itten kérem? Hát, mondom, kávéházat." - beszélgetes Rónay Egonnal
sarokba. A pincénk volt az áruraktár, óriási pince, 1943-ban is még tele áruval, az apám alaposan felkészült a háborúra. A jó németek persze szinte mindent kiszállítottak belôle Nyugatra, csak egy valamit nem tudtak elvinni, mert az papírzsákokban volt, a pótkávét. Próbálták azokat is emelgetni, de átnedvesedtek és széjjelszakadoztak, amint hozzájuk nyúltak, mert ötven kilós zsákok voltak. Úgyhogy semmi néven nevezendô más árunk nem volt, csak ez a pótkávé. Cukor, tej meg ilyesmi, azokról álmodni sem lehetett. Csináltunk ehhez a sparherdhez valami csövet, azt kitettük – mert ablak persze nem volt –, az Eskü útra nézô rámára és befûtöttünk az összetört bútorokkal. És ezen a sparherden készült a kávé, a forró pótkávé. Azt mondja a Dezsô, hogy doktor úr – mert a jogi egyetemi végzettségem miatt engem a pincérek így szólítottak −, ki kellene írni valami, hogy nyitva vagyunk. Hát hol van, hol van valami, amire írhatnánk? Egyszer csak került egy nagyobb kartondarab. Az utolsó dizôz reklámképe, aki fellépett a lenti Belvárosi bárban. Gábor Magdá nak hívták, nagyon szép lány volt, azt hiszem, az apámnak is tetszett. Megfordítottam, és ráírtam nagy betûkkel: NITVA. Doktor úr, rosszul tetszett írni, szólt a Dezsô, amint egy dróttal kezdtük az ablakkeretbe feszíteni. Izgalmamban kihagytam belôle az Y-t. Persze kijavítottuk gyorsan, és kifeszítettük. És az emberek jöttek fel a környezô pincékbôl, és nem hittek a szemüknek. Ennek az erkölcsi hatása, erre nagyon büszke vagyok ma is, olyan óriási volt, azt nem tudod elképzelni. Az emberek hetekig ültek a pincékben, jöttek ki a gettóból, meg nem tudom, a rengeteg szörnyûség... Jöttek rongyokban, és akkor egyszercsak látták és nézték, hogy mi van itten. Mondom, tessék csak bejönni. Hogy-hogy, mit csinálnak itten, kérem? Hát, mondom, kávéházat. Jöjjenek csak be. Kérlek szépen, bejöttek az emberek. Nem viccelek, húsz és harminc között minimum, mindjárt az elején. Ugye, rettenetes hideg volt, mínusz húsz fok vagy még hidegebb, annak köszönhettük, hogy nem volt járvány. És ebben a hidegben is beültek a nem létezô ablakba, kérlek szépen, mert azt akarták, hogy ülnek a kávéházban. És közben a döglött lovak ott feküdtek mellettük húszharminc méterre. Egy kiváló festômûvész barátom, talán ma már nem emlékeznek rá, Istókovits Kálmán mindjárt meg is festette a jelenetet. Elôször freskóként a kávéház lépcsô felé esô, óriási belsô falára, azután a kérésemre kicsiben is. Bár örömünkre felbecsülhetetlen értékû információtömeggel szolgáltál a Belvárosi kávéház háború elôtti mindennapjairól, hely hiányában itt csak egy összegzô kérdés feltételére szorítkozhatom. Hol helyezkedett el a Belvárosi kávéház a fôváros letûnt kávéházi univerzumában, mi tette egyedivé a nagynevû társak között? Igen, ez érdekes és fontos kérdés. Azt mondhatom, hogy a vendégkör összetételét tekintve talán a Belvárosi volt Budapesten a legdemokratikusabb kávéház. Jártak hozzánk írók és mindenféle mûvészek, de nem voltunk sem irodalmi, sem mûvészkávéház. Jártak hozzánk bírák, katonatisztek, kereskedôk, tudósok, magas beosztású köztisztviselôk, és számos más polgári szakma képviselôi, de egyik sem nyomta rá a bélyegét a kávéházra. Itt igazán mindenféle szín, mindenféle filozófiai, politikai és egyéb irányzat megvolt. Nem tudok más kávéházról, ami ilyen mértékben ezt a keveredett társadalmi szituációt képviselte volna, s aminek ennél fogva ilyen általános polgári jellege lett volna. És mindig tele volt, esténként teljesen tömve. Fönt is és lent is. És külön is érdekes, hogy a vendégkörnek ez a demokratikus keveredettsége és társadalmi sokszínûsége a jobboldali rezsim és a társadalmi-politikai konfliktusok külsô erôsödése ellenére is megmaradt még a harmincas évek vége felé és a negyvenes évek elején is. Jellemzô példája ennek az az eset, jól emlékszem rá, amikor fönt az erkélyen Stern Samu, a Zsidó Hitközségnek az elnöke ült a családi társaságával, lent pedig, pontosan az alattuk álló asztalnál az erôsen jobboldali és antiszemita Imrédy Béla az ô családjával. Vagy a miniszterelnöksége alatt, vagy utána már, erre nem emlékszem pontosan, de mindenképp a zsidótörvények után. Szóval ez az egészen hallatlan kontraszt volt a jellemzô a Belvárosira. A családod és a barátaid persze ellenezték, te – nem látván itt jövôt magad elôtt – 1946-ban Londonba emigráltál. Nem csupán a szüleidet nem láttad többé, de amikor 1983-ban elôször hazatértél, egy hasonlíthatatlanul más ország és egy másik Budapest várt rád. Megosztanád velünk az elsô szembesülés élményét? A Hiltonban szálltam meg, de annyira izgatott voltam, hogy nem is mentem föl a szobámba, hanem rögtön taxiba ültem, és elvitettem magam az Erzsébet híd budai hídfôjéig. Oda, mert gyalog akartam átmenni a hídon. Hihetetlen érzés volt, elindultam, és amikor a közepére értem, és láttam magam elôtt a Belvárosi Plébániatemplomot, az Eskü teret meg mindent, akkor a szó legszorosabb értelmében a földbe, vagyis hát a hídba gyökerezett a lábam. Alig tudtam magamhoz térni. Átérve persze az elsô dolgom az volt, hogy a Belvárosihoz menjek. Szörnyû állapotokat találtam, minden fel volt fordulva, átalakítva teljesen az egész, az egyik részébôl egy söntést csináltak, középen a földszinti térben valami táncpódium állt, és minden. Meg akartam még nézni azt a kis szobát, ami az irodánk volt az édesapámmal. Megkértem a hölgyet, aki az üzletet vezette, hogy engedjen fel. − Mit akar maga ott csinálni? – kérdezte. − Hát nézze kérem, ez a hely valamikor az édesapámé volt. – Ja, maga maszek! – Igen. Szóval ez a párbeszéd zajlott köztünk. És nem úgy nézett ki már, mint egy kávéház, lebujszerû hely volt, és teljesen az idegenforgalom reményében épült. Volt azután ennek az élménynek pár évre rá egy nagyon érdekes folytatása is, már itt, Londonban. Ismertem a magyar követet, Domokosnak hívták. Egyszer fölhív, hogy látogassam meg, szeretne beszélni velem. Elmentem a követségre, azt mondja, kérlek szépen, azért szerettem volna veled beszélni, mert szeretnénk, hogyha te visszavennéd a Belvárosit. Mondom, ezt nem értem, hogy-hogy visszavenném? Hát úgy, azt valahogyan majd megoldjuk, de azt szeretnénk, ha te megint olyan állapotba hoznád, mint amilyen volt. Ez mind nagyon szép, mondtam, de nekem itt foglalkozásom és családom van, és ráadásul azt újra megcsinálni óriási összegbôl lehetne csak. Azért persze megdobbant a szívem. Vissza is jöttem Pestre tárgyalni a dologról, de bizalmatlanul. Ki is sült hamar, ôk ezt úgy gondolták, hogy vegyem meg a Belvárosit. Mondom, ezt nem egészen értem, ami az enyém volt, vagy mondjuk az apámé, azt most vegyem meg, hiszen az enyém úgyis?! Na nem, azt nem lehet, az az államé, de megcsináljuk, hogy magának eladjuk. Hát persze nem lett semmi az egészbôl. A zavaró és fájdalmas élmények mellett nyilván voltak felkavaró, szép találkozásaid is! Volt annak idején egy pincérünk, akihez különös személyes kapcsolat fûzött, mert ugyanabban az évben született, mint én, és árva gyerekként került a Belvárosiba, mint pikoló. Ráadásul amikor én az egyetem mellett elvégeztem a vendéglôsök szakiskoláját és a kávés ipartestületi szakiskolát is, ott egymás mellett ültünk a padban. Ô 28 BUDAPEST 2008 január
