Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: "...mit csinálnak itten kérem? Hát, mondom, kávéházat." - beszélgetes Rónay Egonnal
mint pikoló, és én, mint a fônöknek a fia. Hranyó Józsefnek hívták. Amikor elôször jöttem, kerestem-kutattam mindenütt, hogy kapcsolatba lépjek vele, de nem voltam képes sehol megtalálni. No és beültem a Dunakorzó kávéházba, vagy étterem volt az inkább már akkor, és aki kiszolgált, azt mondja nekem csak úgy a beszélgetés közben, jaj kérem, hát itt volt a Hangli. Tudom, mondom, mert az én családomé volt. Rám nézett, azt mondja, maga Rónai? Igen, mondom. Maga a Rónai Miklósnak a fia? Igen. Egészen elérzékenyedett, persze én is, de most nem is ezért mesélem el a dolgot. Ott ültünk a Johnny Apple -lel, az amerikai új ságíró barátommal, roppant híres újságíró volt (meghalt már) Amerikában, és imádta a magyarokat, abszolút meg volt ôrülve a magyarokért. No, és odajön hozzám a kiszolgálónk, és azt mondja, kérem szépen, az ilyen és ilyen úr éppen most megy el. Mondom, látom, de hát miért mondja ezt énnekem? Hát hogy tessék, kérem szépen, odamenni és üdvözölni talán. De én nem ismerem ezt az urat, mondom. De, kérem, erôsködött, jó lenne, ha mégis oda tetszene menni köszönni neki. Miért? Azért, kérem, mert ez törzsvendég volt a Belvárosiban a háború elôtt. A városépítészeti különbségek szembetûnôk a háború elôtti Budapest és a nyolcvanas évek városa között. Mi volt a legfeltûnôbb a számodra a társadalmi változásban? Ha az ember összehasonlítja az én kivándorlásom elôtti helyzetet a nyolcvanas évekkel és a kilencvenes évek elejével, az összevetésbôl egy igen lényeges különbség tûnik ki. Annak ellenére, hogy politikailag, mint említettem, abszolúte nem így volt, de a kávéházban, az utcán vagy az üzletekben mindenki vegyült kissé. Otthon persze, a családban megvoltak a különbségek, de még a meglehetôsen demokratikus iskolai légkör is sokat tompított ezen. És a modor, vagy mondjuk a társadalmi érintkezés sokkal finomabb, udvariasabb volt. Bizonyos fokig tiszteletben tartották egymást az emberek. Részben persze azért, mert lenézte egyik a másikat, vagy fölnézett rá, de valahogy mégis elfogadták a különállóságot. A késôbbi tapasztalatom ezzel szemben az volt, és az ma is, hogy rendkívül eldurvult az emberek közti érintkezés, persze nem csak Magyarországon. Az udvariasság szinte eltûnt, és az a kellemes érzés, amit régen egy találkozás kiváltott, úgyszólván már nem létezik. Egy példát is mondok. A Belvárosi és Hangli volt ugye az apámé, és ô minden nap egyszer-kétszer átment az egyikbôl a másikba, én meg olykor elkísértem. Akkoriban, ugye, mindenki kalapot hordott, és ôt rengetegen ismerték a foglalkozásánál fogva, és ô is nagyon sok mindenkit ismert. Na az alatt a pár száz méter alatt, ami a két hely közt volt, ô legalább ötvenszer emelte meg a kalapját, hogy alászolgája, jó napot kívánok, tiszteletem, stb. És a szokás az volt, hogy aki a köszönô partnerrel volt, az akár ismerte az illetôt, akár nem, annak szintén kötelessége volt kalapot emelni. Na, ezek a dolgok teljesen eltûntek, mire én visszatértem Budapestre. Ma sajnos nem sokan tudnak már az egykori Belvárosi kávéházról, s közülük még kevesebben tudják, hogy a ti családotok vezette közel négy évtizeden át. A te kivándorlás utáni fényes gasztronómiai karriered pedig végképp csak néhány szakmabeli elôtt ismert, hiába teszi ki az eddigi életed immár kétharmadát. Miben áll ez, s hogyan építetted fel? Amikor kijöttem ide, egy ideig körül kellett néznem, hogy mivel is fogok foglalkozni. Elôször egy távoli rokonomnál dolgoztam kilenc hónapig a textilszakmában, de annak nem sok értelmét láttam, és abbahagytam. Azután két nagy éttermet vezettem a Piccadillyn három éven át, majd végre saját vendéglôt nyithattam London közepén. Kihozattam egy kitûnô francia séfet, s hamarosan kezdett jól csengeni a nevem a szakmában. Egy véletlennek köszönhettem, hogy a tekintélyes Daily Telegraph, amelyben a vendéglômet „London legkitûnôbb konyhájú kisvendéglôje”-ként aposztrofálták, meglepetésemre felfedezte bennem a gasztronómiai szakírót. Lett egy rovatom, hat éven át minden héten megírtam egy vendéglôt benne. A nevem közismert lett. Szerettek, mert én a rosszat is erôsen kritizáltam, ami akkor még nem volt divatban. És megszokták, hogy amit mondok, az megbízható. Aztán a harmadik évben összeszedtem a cikkeket, s kiadtam egy kis könyvben. Váratlanul nagy sikere lett, több mint harmincezer példányt adtak el belôle. A következô évben persze nagyobb lett a könyv, és azután még nagyobb lett a könyv. Elôször magam adtam ki, egy elszegényedett magyar földbirtokos vagy micsoda, akinek nem volt semmije, az vitte könyvkereskedésrôl könyvkereskedésre, és adta el. Szóval így kezdôdött. Utóbb eladtam a vendéglômet, és teljesen átálltam erre a dologra. Kezdtem kifejleszteni, s hamarosan tekintélyes, nagy guide lett belôle. Csináltam egy skandináv vendéglôi kalauzt is, Dánia, Svédország, Finnország, Norvégia volt benne, azután egy másikat a hét legnagyobb amerikai városról, majd egy síkalauz következett. Az összes európai síelô hely jó vendéglôi benne voltak. Szállodákról is írtunk, úgyhogy lassan egy jóval több mint ezer oldalas évkönyv lett a vállalkozásból. Persze ezt már nem tudtam egyedül csinálni, embereket vettem fel és képeztem ki a munkára, akikrôl tudtam, hogy értenek az ételhez. Volt, hogy tizennégy emberem volt, az irodám pedig összesen negyveny nyolc embert foglalkoztatott. Nagyvállalat lettem. Ma újra magam vagyok, s egyedül dolgozom egy újabb köteten. Olvasóink csak a portréfotódat látják, én azonban személyesen tapasztalhattam meg a lényed és a gondolkodásod elevenségét, a harmincéveseket megszégyenítô munkabírásodat. Jung mondta egyszer egy interjú során, hogy az utolsó pillanatig úgy kell élni és dolgozni, mintha még száz év állna elôttünk. Én ezt a példát követem. ● 29 BUDAPEST 2008 január Istókovits Kálmán festménye az ostrom utáni Belvárosiról
