Budapest, 2008. (31. évfolyam)

1. szám január - Buza Péter: Példa: a Bosnyáktól a Zsikéig (I.)

döbbenés. Nincs már segítség. Az utastárs persze tudja, mit kell ilyenkor mondani. Budapesti ô is. Akárcsak az áldozat.

„- Miért szállt fel ilyen zsúfolt kocsira! Ô a hibás! ”

A narrátor beszél:

„Nem ô a hibás. Vagy legalább is nem elsôsorban ô. Vizsgáljuk csak meg közelebbrôl. Reggel van. A város még csak ezután ébred, a villamosvezetôk, a kalauzok egymás után érkeznek szolgálati helyükre.”

Feltûnik a Bosnyák téri remíz fél évszázaddal ezelôtti képe. S mostantól minden mozzanatot – ahogy a beszélô sorra elmondja a szabályokba foglalt mondatokat – ezen a helyszínen mutat meg a filmszalag, s az arról ideválogatott képek. A didaktikai cél ebben az elsô részként közreadott felvonásban annak megmutatása, milyen gondos munka elôzi meg azt a pillanatot, amikor kigördül majd a villamos a telephelyrôl a Thököly útra, a még újra fel nem épített Erzsébet híd felé véve az irányt. Útján – néhány újabb didaktikus kitérôvel – tovább kísér majd az objektív, hogy megmutassa útközben is: mi a jó, mi a helyes. Mert ha jó és ha helyes, akkor a szerelvények, de csak akkor! „egyenletesen közlekednek”. S ha úgy, nincs bizony zsúfoltság, nem lóg senki a lépcsôn, s nem jajdul fel végül a szerencsétlen utas, akit a leggondosabban szabályozott tömegközlekedés egyetlen hivatásos résztvevôje sem tud megmenteni immár.

Mert egyébként tényleg mindent megtesznek:

„... Az indító, akinél a kocsivezetôk és kalauzok jelentkeznek, gondosan ügyel arra, hogy a kocsik megfelelô idôközönként induljanak a forgalomba. Szolgálatba indulás elôtt a kalauzok kiválasztják a járatnak megfelelô irányjelzô táblákat, amivel 25

BUDAPEST

2008 január