Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - Zeke Gyula: Búcsúsorok Lici néninek
Élete 86. évében elhunyt Kraszner Jozefa. Száz olvasó közt akad-e egy, aki tudja, kirôl beszélek? Alig hiszem. Tán ha nyomban azt írom, Lici néni, már igen. Mert így szólította mindenki, aki ismerte, a viszony közvetlensége szerint elhagyva persze azt a nénit. Urnája fedôkövén sem az anyakönyvezett név, hanem csak ez áll: Kraszner Lici 1922-2008. Aprócska hölgy volt, valószínûtlenül apró, arcán, mozgásában a mesebeli lények kedvességével. Ha van valami szép az öregségben, hát talán ez lehet az, egy idô után állandósul az arc, nem hagynak rajta nyomot az évek. Boldoggá tett, amikor megtudtam – 1996-ban, amikor elôször találkoztam vele –, hogy él, és a világon van, és megkaptam tôle, amire nagyon nagy szükségem volt, eleven híradást a Japán kávéház harmincas és negyvenes évekbeli hétköznapjaiból, a család és kávéház vészkorszak alatti üldöztetésérôl és megpróbáltatásáról, s végül a többi nagykávéházéhoz hasonló feltámadásáról és államosításáról. Édesapja nem más, Kraszner Menyhért volt ugyanis, akinek kávésságához a Japán 1928-cal induló, második nagy korszaka fûzôdik. Lici néni ízes beszéde, jellegzetes szófordulatai, mókásan hirtelen mozdulatai lenyûgöztek és megnyugtattak: Budapesten vagyok, nem fordult még ki mindenestôl magából a város. S csak most döbbenek magam elé, meg is tévesztett kissé, azt hittem, örökké fog élni. Látom jól azt is, miképp hárítaná magától könnyed legyintéssel ezeket a sorokat: ugyan kérem, meghaltam és el van intézve. Igen, minden nekrológ és minden emlékezés önzés. Nem tudjuk, mi történik a távozóval, de egyet fájdalmunkban bizonyosan tudunk: jaj nekünk ônélküle itt az árnyékvilágban. Jaj, mert közeleg az idô, amikor a számunkra fontos városi koroknak, borzalmaknak és szépségeknek egyetlen tanúja sem marad, a személyes emlékezet ösvényei elé a halál állít ôrszemet, és mi végképp csak a múlt idô tudományainak sötétjében tapogatózhatunk. Így lesz, nincs mit tenni. Lányainak és fiainak, ki-ki sorsa, helye és szerencséje szerint lassan csak ennyit mesélhet: ismertem még olyan embert, aki átment a régi Erzsébet hídon, aki vendége volt a kávéháznak és Budapest elsô presszóinak, aki ült még kislányként Krúdy ölében, látta és hallot ta Kosztolányi t, akinek a fejét József Attila , Nagy Lajos, Heltai és Szép Ernô simogatta, aki átélte az ostromot, a háborút, a halálnak a táborait, aki látta a Dunába rogyott hidakat, a szétlôtt várost, és aki mellett a járdán az utcaseprô pengôt takarított... Lici néni közülük való volt. Boldog vagyok, hogy ismerhettem. Amikor annak idején azt az interjút készítettük vele Kresalek Gábor ba rátommal (A Japán – Interjú Kraszner Menyhért idôsebb lányával. Budapesti Negyed, 12-13. szám, 1996 nyár-ôsz, 155-176. p.), a megjelenést követôen becses tárggyal, a kávéház egyik megôrzött alpakka cukortartójával ajándékozott meg. Vékony falú, könnyû darab, kecses arányokkal. Nincs belegravírozva semmi, én tudom csak, hogy a Japánból való. Fénylik szinte, az alján, mint valami emlékmû egy más világról, megkettôzôdik a cukor fehér kockateste. ● Búcsúsorok Lici néninek Zeke Gyula 35 BUDAPEST 2008 június Lici néni a Japán helyén mûködô Írók Boltja vezetôjével, Nagy Bernadettel A kávéház étlapjának borítója Féltve ôrzött dedikáció reprók: Sebestyén László
