Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Zappe László: Százéves szériaszellemiség - Valaczkay Gabriella: Gyógyihlet
A Vakrepülés színtársulat hét éve, az erzsébetvárosi Akácos udvarban ütötte ki elôször a biztosítékot. A vakok és gyengénlátók Áramszünet címû elôadásukkal két célt szolgáltak. Az egyik az efféle kezdeményezéseknél megszokott: hasonló sorsú emberek spontán szervezôdô közössége mindig jóval több energiát teremt, mint amennyit a tagok külön-külön összeadhatnának. Együtt terveznek, készülôdnek, tanulnak, próbálnak, izgulnak, szerepelnek, visszajelzést, elismerést kapnak. Gazdagabb lesz az élet. Ilyen egyszerû. Bonyolultabb a mûvészetterápiás kezdeményezések – sokszor meg sem fogalmazott – másodlagos, ránk gyakorolt hatása. Ha látjuk, hogy a vastüdôs rajzoló a szemünk elôtt válik néhány év alatt grafikussá, a vak agyagozó keramikussá, a hajléktalantársulat vagy a börtön-színjátszókör tagja színésszé. Amikor azon kapjuk magunkat: ilyesmit a magukra sokat adó teátrumok süppedôs páholyaiban meg a sztárgalériák pezsgôbuborékos megnyitóin még sose kaptunk. Hol fordul át az öngyógyítás mûvészetbe? A Vakrepülés koromsötétségben játszott Áramszünet elôadásán minél több „nézô” botorkált berogyasztott térddel, csápszerûen elôrenyújtott karokkal az elfeketített pincében, annál magabiztosabban érezték magukat a játszók. Ôket ebben a produkcióban méginkább kísérôknek, 31 BUDAPEST 2008 május Gyógyihlet Valaczkay Gabriella Egyre maszatolódnak a kontúrok: a képzômûvészethez nem ecset kell, hanem számítógép. A világzene föle a néprajz, csak a maradéka a muzsika. A dráma gyakran pedagógia, az elitebb ruhabemutatót divatszínháznak hívják. Miért ne léphetne a betegség a múzsával, a krízis az ihlettel termékeny frigyre? Az elmúlt években tucatszám alakultak Budapesten gyakran nem csak magukat gyógyító-fejlesztô mûvészetterápiás csoportok. Bizonyára évadvégi röhögtetônek szánta az Új Színház Fogat fogért címû bemutatóját. A cím Shakespeare -t juttatja eszünkbe (Sze get szeggel), s Georges Feydeau és Maurice Hennequin bohózatát rejti, amelyet szerzôi mindössze a tárgyilagos A Ribadier-módszer (Le système Ribadier) nevezet alatt hoztak hajdan forgalomba. Azon szükségtelen hosszabban elmerengeni, hogy Bognár Róbert új fordításának új címe nemcsak Shakespeare-t hozza kényes kapcsolatba a darabbal, de a történet hangsúlyát is áthelyezi a férj csalásáról az asszony bosszújára. Ám ez esetben teljesen mindegy, hogy hol van a történet hangsúlya, lévén az maga is egészen súlytalan. Amúgy annyiban indokolt lehet a cím megváltoztatása, hogy a maga (Feydeau) idejében, jó száz esztendeje, a kor tudományossága, beleértve a pszichológiát, közbeszéd és közborzongás tárgya volt. A hipnózis akkoriban nemcsak bohózatot, de krimit is ihletett. E mûfaj iparosai és olvasói egyaránt kedvelték az elaltatott balekkel elvégeztetett gyilkosságokat. A Ribadier-módszer a plakáton pedig alighanem elôhívta a kor nézôjének lelkében mélyen megülô tudományos sznobizmust, no meg a tudomány titkaitól való borzongást. Tudat alatt természetesen. Erre a hatásmechanizmusra ma nyilván nemigen lehet számítani. Más kérdés, hogy a kasszánál mennyire hasznos, ha a mostani cím Shakespeare-en kívül nyilvánvalóan szerelmi bosszútörténetet juttat a potenciális jegyvásárló eszébe. Azaz elbeszéli a lényeget. Ennek a történetnek azonban az sem nagyon árthat. Hatása éppen nem eredetiségében, sokkal inkább jól bevált szokványosságában rejlik. A Ribadier-módszer lényege mindössze annyi, hogy a férj arra az idôre, amíg tilosban jár, álomba hipnotizálja a feleségét. Az az idô, amit más nôkkel tölt, egyszerûen kiesik az asszony életébôl, tehát nem is kell elszámolni vele. A bombabiztosnak vélt eljárás azonban nagyon is sérülékenynek bizonyulhat egy olyan házban, ahol éjszaka a szobalányt a kocsis látogatja, a hipnózisban üldögélô asszony körül meg régi szerelme – amúgy a férjnek régi barátja – ólálkodik. Természetesen minden leleplezôdik és minden folytatódik. A rendezô bemutató elôtti rádiónyilatkozatából erkölcsi felháborodás volt kihallható. Az elôadásból ez nem érezhetô. Valló Péter a minimális lebonyo lítás jegyében mûködteti a darabot és a színészeket is. Alkotó fantáziája egyedül a díszlet megtervezésében mutatkozik meg, bár csöppet sem hasznosan. Ék alakú szobaként képzeli el, amelynek seszínû falai játék közben világítanak. Középen egy asztal és néhány fotel tölti meg a teret, inkább nehezítve, mint elôsegítve a játékot. Feltehetôleg rendezôi lelemény, hogy a meglehetôsen forgalmas ablak eléggé magasan lehet, mert minden kiugró nagyot nyekken, sikkant, kiált. Hogy miért ugranak mégis újra és újra, az éppoly titok, mint hogy miképpen jönnek be rajta oly gyakran. Benedek Mari semleges eleganciával, ám takarékosan öltöztette föl az úri szereplôket, bár a feleséget játszó Pálfi Kata kétféle hasonló szabású toalettben is pompázhat, sôt az egyikhez kimenô tartozékokat, kis kabátkát, kalapot is viselhet. A férjét, a hipnotizôr Ribadier-t alakító Hirtling István nal precízen mondják föl a féltékenységre korlátozódó házastársi dialógusok professzionális riposztjait, a távolból hazatérô barátot, szerelmest játszó Huszár Zsolt tal meg konvencionális flörtöt adnak elô. Fodor Annamária a házban történteket morco san kommentáló szobalány, Derzsi János hozzá semmiben sem illô vén, lompos kocsis. Egyedül Rudolf Péter veszi ma gának a fáradságot, hogy a megcsalt borkereskedôt, aki aránylag eredeti módon reagál arra, hogy a feleségét rajtakapta Ribadier-vel, a különös figurához illôen fura alaknak ábrázolja. A száz év elôtti darabgyárnak kétségkívül nem a legelevenebb terméke ez a bohóság, a színházi estét mégis leginkább a szöveg régi francia szériaszellemessége élteti. Az elôadás azt meg nem ölheti. ● Százéves szériaszellemesség Zappe László