Budapest, 2008. (31. évfolyam)

5. szám május - Zappe László: Százéves szériaszellemiség - Valaczkay Gabriella: Gyógyihlet

ceremóniamestereknek lehetett nevezni. Két bemutatóval késôbb, A varázskert örököseiben már valódi színházat adtak – hangszerekkel, füstölôkkel fûszerezték a láthatatlan élményt. Legmerészebb kezdeményezésük még­is az volt, amikor 2005 ôszén elôadásukon fölkapcsolták a villanyt. Úgy játszották el Peter Schaffer Black Comedyjét, ahogy bár ­mely budapesti játszóhelyen bármely más társulat tette volna. Jelmezekben, kellékek­kel, színes reflektorokkal, az eddig kizáróla­gos eszköznek számító hangot gesztusokkal gazdagítva. Épp ez tette olyan vakmerôvé a vállalkozást. Ahogy az egyik társulati tag, Nagy László magyarázta, korábban sosem kellett koncentrálniuk a mimikájukra: – Nekünk semmilyen információt nem hordoznak az arckifejezések, ezért a sajátunk­ra sem figyelünk igazán. Hogy az érzelmeink azonnal kiülnek az arcunkra, ez a sötétben játszott elôadásoknál nem számított. Nem a megzabolázott arcjátékra és a tö­kéletes beszédtechnikára alapozott a játszó­mesterséget és a rendezést Párizsban tanult társulatvezetô, Elek Dóra sem, a Baltazár Színház hôskorában. Az egyetlen értel­mi fogyatékos fiatalokból álló budapesti együttesnek azóta az egyik legfontosabb erénye, hogy tagjai – noha nem szakmai rutinból építkeznek – hivatásszerûen ûzik a mesterségüket. Vagyis amikor épp nem a józsefvárosi Bárkában vagy a Budapesti Kamaraszínházban játszanak vagy próbál­nak, mesterségórákon vesznek részt: moz­gást, beszédet, zenét tanulnak, mindezért pedig némi fizetést is kapnak. A szakma, beleértve körükbe a legszôrö­sebb szívû kritikusokat is, egy évtizede hordozza tenyerén a Baltazárt. Nemrég azt kérdeztem Elek Dórától, számíthat­nak-e egyáltalán valódi bírálatra, vennék-e az ítészek a bátorságot, hogy fogyatékos emberek munkáját lehúzzák, ha kevésbé sikerültnek tartják? Nem foglalkoztatja – válaszolta – az ítészek kritikája. Annyiban biztosan igaza lehetett, hogy a Baltazár a hagyományos mûbírálat eszközeivel nem mérhetô, az egykori értelmi sérülteknek alapított mûvészeti oktatóközpont kereteit viszont rég szétfeszítette. Besorolhatatlan a Magyar Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállóján mûködô A.H.A. Színpad is. Igaz, a Füsti Molnár Sándor ügyelô vezette csapat három éve, a IV. Országos Színjátszó Fesztiválon ezüst minôsítést kapott Tamási Áron Rendes fel ­támadás címû darabjának adaptációjáért. Mégis pontosabb lenne, ha az egykori és je­lenlegi szállólakókból álló társulat másként nevezné meg magát. Például a Madridi úti szálló „karácsonyi programfelelôsének”. Decemberben ugyanis mindig elôrukkol­nak egy-egy szívmelengetôen fenyô alá illô történettel. Vagy a szintén hajlékta­lanokból verbuvált német Patkányok 07 nevû csoporthoz hasonlóan „harcos kul­túrmecénásnak” – a masszív fedelek alatt jómódban pöffeszkedô többség szolidari­tásának kivívásáért. Részben ezért az együttérzésért dolgozik a leállt drogosokból 2003-ban alakult fôváro­si Tiszta Színház is. A magyar származású, Franciaországban élô Georges Baal színház ­terápiás módszerébôl építkezô társulatnak azonban ennél lényegesebb szempontja a közös tréning, a gyógyulást keresô munka­elemzés, az önsegítô elemeket is magában foglaló szöveg- és mozgásmunka. Az Országos Pszichiátriai és Neurológi­ai Intézet házi galériájának, a Tárt Kapu-32 BUDAPEST 2008 május fotó: Bege Nóra A Baltazár Színház Kôválasz címû elôadásából

Next

/
Thumbnails
Contents