Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: A város tüdeje
Senki nem foglalkozik vele. Megunja. Elmegy. – Ha lejövök kajálni, mindig veszek itt egy könyvet száz forintért, majdnem mindegy, micsodát, ha száz forint... – mondja Bom, és a könyves standra mutat. Közelebb megyünk, nem egy belvárosi antikvárium, mindenesetre hat-hétszáz forint a félgagyi krimi, és a szépirodalom sem éppen elsô osztályú. Az elôzményeket ismerve a száz forintos darabok egy része is nyugodtan kerülhetne a drágább kategóriák placcára vagy fordítva: Mat y tyasovszky, Dobozi, Keszi, emitt egy borító nélküli Szabó Magda , ott a második kö tet a Feleletbôl, Hazudni boldog hitvest, lájtosabb pártirodalom, egyebek. Egyik kezemben lángos, a másikkal könyvet keresek. Találok, rögtön kettôt is: Thomas Shapcott Pulszky Károlyról szóló regé nyét, a Számûzött fehér szarvast (Modern Könyvtár, Európa 1988), és Boldizsár Iván Rokonok és idegenek címû, a Világjárók sorozatában, éppen negyvenöt évvel ezelôtt megjelent franciaországi útinaplóját, mindkettô borítójára tollal vésték oda: 100 forint. Igazi bibliofil ez a szemüveges pasas. Számold meg, barátom! Ahogy a némi túlzással parknak nevezett zöldterület felé ballagunk, szóba kerül egy reggel a rádióban hallott hír: az egyik külvárosi kerületben elkaptak egy tizenöt éves fiút, aki épp egy buszmegállót próbált össze, vagyis inkább szétfesteni, egy polgárôr csípte nyakon, ott tartotta, míg a rendôrök megérkeznek, most meg rá akarják verni, hogy a fél kerületet ô firkálta össze. Polgárôrség? – kérdezi Bom. – Ültünk egyszer a pingpongasztaloknál, többen, sokan, nem voltunk olyan nagyon csendesek, az igaz. Jöttek a polgárôrök, mondták, pakoljuk ki a zsebeinket. Aztán miért? Nem volt válasz. Azért kipakoltuk, csak a tesóm nem. Hát te, kérdezték tôle. Én nem, mondta. Na, fordítsd ki a zsebeid, öcsi, mert ahány dolgot találok benne, annyi pofont kapsz. Igen? kérdezte a tesóm, azzal kivett egy marék szotyit a zsebébôl, és odaszórta a polgárôr lába elé: számold meg, barátom! Amúgy ez Békás közepe – mutat a Víziorgona utca 4-re. – Itt lakom. Amott meg a Jokeresek helye, íves kôszegély, ott üldögélnek a csávók, akiket a kedvenc kocsmájukról neveztek el. Nem egyszerû figurák, de itt senki sincs útban senkinek. Vannak, voltak klikkek, de olyan hatalmas balhék most már nincsenek. Elérjük végre a parkot, néhány padon közmunkások múlatják az idôt, egyikmásik félmeztelen a rikító narancssárga mellény alatt, a szerszámok gondosan a kônek támasztva. Utolsó cigi, készülnek a cselendzsre: a parkban majdnem térdig ér a fû, a gyom; kutyatej mindenütt. – Ki szoktunk néha feküdni ide, ha jó az idô. Hozunk egy plédet, levetkôzünk, amíg csak lehet, úgyis csak öregasszonyok járnak erre, ôket meg nem érdekli. Illetve, lehet, hogy igen, de minket meg az nem érdekel, hogy ôket mégis. Szeretem, ha nincs árnyék. Az igazi forróságot nem szeretem, de mikor jövünk ki a télbôl, meg vagyok ôrülve az elsô melegebb napokon. – Most épp nem melózol? – Most épp nem – vigyor. Bom amúgy huszonkét éves, kétéves kora óta él Békáson a családjával, azelôtt Pátyon laktak. Zenél, a DSP nevû hiphopbandában rappel, egy szintén békási sráccal és egy DJ-vel járják az országot, nemrég jelent meg elsô, Társadalomklinika címû lemezük egy kiskiadó gondozásában. A szcénában sikeresek, Bom ráadásul nemcsak rímeket ír, hanem prózát is, de most egy hangjátékon végzi az utolsó simításokat. – Az ember általában megtalálja a szépséget a helyben, ahol lakik – anyámnak Pátyon nem sikerült. Voltam ott egy darabig, nem is olyan régen, teljesen megôrültem. Aztán egyszer csak felültem a buszra, leszálltam a Moszkván, emberek, mondtam magamnak, csomó ember, végre, idegenekhez mentem oda beszélgetni, mint a kettyósok. Annyira ki voltam éhezve az életre. Elindulunk, csak úgy. – Régebben tényleg volt abban valami igazság, hogy ez kemény hely, de most, 17 BUDAPEST 2008 május
