Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: A város tüdeje
azt hiszem, nem az. Vagy nem látok bele. Ami amúgy elég furcsa lenne, mert húsz éve élek itt. Az életképtelen balhézók sitten vannak, az igazán rafkós fazonok meg inkább egzisztenciát akarnak teremteni, dolgoznak, ezt-azt. Mondok példát a bûnözôzsenire. Többen betörnek egy lakásba, az egyik meg otthagyja a személyijét. Komolyan, az egyik környékbeli srác azért ült most két évet, mert frankón otthagyta a papírjait a helyszínen. Néhányan meg egészen furcsán, mondjuk késsel a kezükben reagálják le, ha úgy érzik, átverte ôket a dílerük, aztán meg csodálkoznak, hogy megtalálják ôket hamar. De mondom, ma már nem nagyon történnek ilyenek. Meg egyébként is: az igazán komoly formák sosem bohóckodnak, sosem kötözködnek. A kiskölykök, akiknek még nincs semmi dolguk, na azok patkányok néha. Néha meg viccesek. Tizenkét évesen összedobnak öten egy kispolákra, mondjuk tízezret, az egyik ráül három telefonkönyvre, egy másik kezeli a pedálokat, a többiek meg hátul, így mennek ralizni. Egy mini amfiteátrumhoz érünk, középen embersakktábla, régen itt elég nagy verekedések voltak, meséli Bom, tisztességesen, mint a lovagkorban, szembeálltak egymással a rivális felek, aztán adj neki. – Az egyik szomszédos ház nyolcadik emeletén levágtak egy lovat egyszer, azért azt képzeld el. Nem messze innen történt évekkel ezelôtt az a híres lakásrobbanás. Ebbe a suliba jártam, a tetôn tanultunk breakelni, felmentünk vagy öten, jó csúszós volt a tetô, ott nyomtuk. Mögötte egy teniszpálya, ott meg boxolni tanultunk, rendesen, kesztyûvel, önképzôkör. Amúgy sosem kerestük a bajt, igaz, néha megtalált minket magától is. Aztán egy idô után meg inkább elkerült. Tizennyolc éves korunk óta nem nagyon volt semmi. Bom szereti Békást, nem nagyon akar elmenni, hosszabb idôre legalábbis biztosan nem. Kevés olyan embert ismer, aki ki akarna törni innen – azt mondja, ha az embernek van pénze, itt is élhet jól. Nem lát különösebb, más helyekre nem jellemzô nyomort. – Aki mégis ki akar törni, az úgy is ki tud, hogy esténként azért ide jön haza. Ha jó munkád van, itt is jól érezheted magad. Mondjuk a Duna felôli oldalon nem olyan jó, nekem legalábbis, de nem nagyon van különbség. Egy-két keményebb hely mindenhol akad, ott a Kabar, itt a Hollós. Eszményi, egészséges Krottendorf, azaz Békásmegyer még a múlt század negyvenes éveiben is önálló település volt, hozzá tartozott Csillaghegy, 1950. január elsejétôl azonban a fôváros III. kerületének része. Békás nyugati részén, a hegyoldal lejtôin fekszik az egykori nagyközség megmaradt része, Ófalu, de aki ma kimondja a negyed nevét, nagy valószínûséggel az egész városnyi méretû lakótelepre gondol, amelyet Magyarország „elsô gyárilag elôállított települése”-ként aposztrofált a BUDAPEST egykori szerzôje, Szüts István az akkor, 1966-ban újraindult lap februári számában. Az egykor a fôváros tüdejeként emlegetett Békásmegyeren 1971-ben kezdôdtek meg a tömeges panelházépítések. S hogy miért épen itt? „Ez a vidék tömeges lakásépítés céljaira eszményi, egészséges levegôje van (...) kellemes domborzatú, a kiszemelt területet félkörben nyugati irányban hegy öleli körül, keletrôl pedig a Duna határolja, a Római-part északi része. Megállapították a vizsgálatok, hogy bel- és talajvize megfelelô, talaja alapozásra is elônyös.” – fogalmaz Szilágyi Lajos sal, a városrendezés és az építés valamikori miniszteriális gazdájával készített interjújában Szüts. Alapozásra lehet, hogy tényleg alkalmas volt a talaj, ám az agyag miatt, amelyet szerettek a lakónegyed névadói, vagyis a békák is, nem tudtak a panelházak alá pincéket is építeni, pedig ez erôsen megkönnyítette volna az itt lakók életét. A lakótelepet 1983-ban fejezték be, a beruházás 12 évig tartott – idén 25 éves a telep. – Adj egy cigit, légy szíves. – Adjál egy szál cigit, légy szíves. Felnézek a Boldizsár Ivánból, hát nekem szól a felszólítás, hátizsákos, pólós lány, haja a szemébe lóg, fél lépéssel mögötte egy másik, a barátnôje, nyilván. – Most akkor adsz egy cigit vagy nem adsz? Engedelmesen nyúlok a zsebem felé, de fel kell állnom, hogy elôvehessem a dobozt, százszor elátkoztam már ezt a nadrágot, hogy ilyen szûk. Egy fejjel alacsonyabb nálam a szembe lógó hajú. – Hány éves vagy? – kérdezem, miközben a celofánt csavarom lefelé a dobozról, az ezüstös pull-papírt szakítanám éppen, mikor azt mondja, van képe azt mondani: attól függ, mit akarsz. Jézusom, nézek körül, nem azért kérdem, hogy izé, nevetni kezd, hátrafordul a barátnôjéhez, mutogat valamit, szerencsére nem látom pontosan, mit. 18 BUDAPEST 2008 május
