Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: A város tüdeje
Batthyány tér, Margit híd, Szépvölgyi út, Tímár utca, Árpád híd, Filatorigát, Kaszásdûlô, Aquincum, Csillaghegy, Békásmegyer. Ha a budapesti tömegközlekedés matchboxgyûjtemény volna, a HÉV lenne a kollekció kedvenc, ezért legkopottabb darabja. Suhan a zöld-fehér vonat, már a suhanásnak az ô budapesti értelmében persze, könnyedén kattog, rutinból zakatol úgy harmincöttel, könyv nélkül, betéve. Érzik ezt a vonaton ülôk is, amott egy nô elszunyókál a Peter Sheldonja felett, szép jelenet, csak bekúszik egy kis szorongás is mellé, olyan érzésem lesz, mint filmnézés közben, amikor nekem fáj a megcsalás meg a kés a hátban, és én vagyok zavarban, ha a fôhôst hazugságon kapják. Mi lesz, ha túlmegy, ha nem ébred fel, mikor le kéne szállnia? Nem kellene szólni neki? Mondjuk, ha elalszom a HÉV-en, a legjobb dolog, ami történhet: felébredni Szentendrén, inni egy kávét, aztán vidáman hazadöcögni, közben pár oldal Budai milliárdosok. Kartográfia, lángossütô, bibliofília A megállóból a piac felé indulunk, Bom, vagyis Krausz Attila , a kalauzom meghív reggelizni, illetve hát ez nem ilyen egyszerû, mert tulajdonképpen én akarom meghívni ôt, csak aztán hagyom meggyôzni magam. De elôtte egy pecsenyésnél, ahol kávét veszek, kis kartográf gyakorlat, az infra alatt ott pihen egész Európa rántott szeletekben, van Nagy-Magyarország meg csonka is, Szlovákia, egy Romániát is felfedezni vélek, alul meg nyilván a többiek, a nyugatiak. Két sajtos-tejfölöst kérünk – már odébb. Majdnem éppen olyan szag van, mint a régi vidéki lángososoknál – a majdnemet a gyerekkor óta eltelt idô megszépítette, otthoni piaci forgatag indokolja, ahol nagydarab, testes, fehér köpenyes, fehér kendôs, mosolygós asszonyok kezébôl lehetett elvenni a zsírpapíron is átsütô, aranysárgára sült tésztát, s akiknek nemcsak a kezük, de az egész karjuk, még a pirosalma-arcuk is csillogott a zsírgôztôl, a szûk ablakon meg csak úgy áramlott kifelé a forróság. Télen irigyeltem ôket, nyáron meg örültem, hogy kinn lehetek, de évszaktól függetlenül mindig azt képzeltem: aki egyszer lángossütô volt, sosem éhezik majd. A zsírtól mázgás fém állóasztaloknál itt most kevesen majszolnak, annál nagyobb élvezettel viszont, arcuk tompaszöget zár be a nyakukkal, úgy néznek becsukott szemmel a nap felé, és rágnak, rágnak. Harapnak, rágnak. – És mi lenne, ha andalúz sajtkrémest kérnék? – vetem fel, a rendelést utólag módosítók általam is kissé elítélt hanglejtésével. – Azt ne kérj – sziszegi –, ki tudja, milyen errefelé, ha andalúz. Mondjuk fixre nem olyan, mint Andalúziában, úgyhogy hiszek neki, amúgy lángosban konzervatív vagyok. Mire kiborzongjuk magunkat a lekváros változat fogalmán, meg is érkezik a sajátunk. Nem messze tôlünk egyfolytában nyikorog a halpiac ajtaja, körülöttünk zöldségeszaj, egytíz maradhat, gyönyörû az almám, csak nekem van most még görögdinnyém – ez utóbbi késôbb kofakamunak bizonyul, legalább négy helyen látunk még dinnyét, ötszázért kilóját. A piac oldalában néhány árus, ketrecbe zárva rengeteg zöldséges rekesz, a halpiacra kutyát bevinni tilos, a túlsó oldalon meg szinte csak szexuális aktivitásra felszólító firka, a legmegkapóbb talán a „pisti, keszicsd a vazelint”. Viszonylag tiszta, de nagyon rossz öltönyben, teljesen szétcsúszott öregúr ordít, dülöngél, azt mondja, „temetôbe tesz a fiam, / most én vagyok a kisebbség, ¬/ van engedélye?” A megtestesült dada. – Miért, magának van engedélye? – vág vissza a betámadott virágos. – Megöletem a kollégámmal – reagál az avantgárd békási apostola. A város tüdeje szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László Viszonylag tiszta, de nagyon rossz öltönyben, teljesen szétcsúszott öregúr ordít, dülöngél, azt mondja, „temetôbe tesz a fiam, / most én vagyok a kisebbség, / van engedélye?” Megtestesült dada a békásmegyeri piacon. 16 BUDAPEST 2008 május ÉLÔ HELYEK
