Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: "Még mindig sok érték van együtt..." - beszélgetés Szabó Attilával
a gépkocsiállomány kipufogógáz-tömege révén. Ez kezdte el roncsolni Budapest építményeit. Másodszor azt hangsúlyoznám, hogy ugyan a Bauhaus kivételével az eklektikát követô minden nagy építészeti stílus megtartotta a hagyományos építôanyagokat, a kô lassúbb és fáradságos kézmûves megmunkálása mégiscsak kezdett eltûnni az építészetbôl. Mindez pedig a pirogránit 19. század végi megjelenése révén vált lehetségessé, amibôl a legbonyolultabb formákat is könnyedén létre tudták hozni. Egyfajta agyag volt, amit kiégettek, zsugorodott valamit, de azt ki tudták számolni. A kézmûvesség tehát háttérbe szorult, számos épület ornamentikáját ebbôl csinálták meg, amelyeket régen faragtak, s ott volt emellett a rengeteg húzott vakolat és gipszstukkó. Ekkor is készültek igényes épületek persze, de a rohamos fejlôdés és a nagy tenni akarás mögött azért nem volt annyi fedezet, hogy megengedhették volna maguknak, hogy mindezt kôbôl építsék meg és faragják ki. A 20. század elején jelent meg a szerelt kôlap, amikor már nem öt-tíz centi vastag elemekkel burkolják az épületeket, hanem mondjuk csak három centiméter vastagságúakkal, és drótokkal, kapcsokkal rögzítik az építményhez. Mögötte légrés van, ami elôször csak spontánul alakul ki, késôbb rájönnek, hogy ez egy szigetelési lehetôséget is biztosít. Sok minden válik bóvlivá ebben az idôben, kívülrôl szép, de amikor az ember egy kicsit megkaparja, kiderül, hogy maga az anyag nem képvisel értéket. A szecesszió idején újra föllángolt a kô iránti vágy, ám az ornamentika – lásd Postapalota, Földtani Intézet, Iparmûvészeti Múzeum – ott is döntôen pirogránitból készült. A harmincas évektôl azután a modernek is megpróbáltak visszatérni a kôhöz, Frank Lloyd Wright a természetes kövek apos tola, valóságos pápája volt, aki az épületein nem tudott mást elképzelni mint követ, üveget és tetôkerámiát. Még téglát is csak a belsô felületekhez használt, de kívül mindenütt a természetes anyagot igyekezett használni. Ám az építész szakképzettséggel nem rendelkezô, tehetséges óravésnök, az ötven éves koráig önállóan nem is tervezô Le Corbusier hatása össze mérhetetlenül nagyobb volt... Kôbôl épült rakpartjaink ma is jól szolgálnak, és anyaguk szépségét sokszor még az idióta graffitik sem képesek eltüntetni... A millennium évében került szóba, hogy Budapesten vörös márvány mederben folyjon a Duna. Tardosról és Piszkérôl hozták is a hamar a „vörös márvány” köveket, amelyek három év múlva már rózsaszínûek lettek, azután kezdtek kimállani, és mára ez a néhol rózsaszín, fehéres szürke valami lett belôlük. A szegélyek, de sok esetben maga az egész támfal is tardosi vörös márványból épült, illetve édesvízi mészkôbôl, amikor már rájöttek, hogy a márvány nem marad meg abban a színében, ahogyan elképzelték. Statikai probléma ugyanakkor ma sincsen a rakparttal, pedig nem a legideálisabb altalajra épült, hiszen teljes egészében öntésföld az egész. Építhetôek-e biztonságos toronyházak Budapesten, és ha igen, megítélése szerint milyen hatással lennének a városképre? Mindenhová lehet házat építeni, ez csupán alapozás kérdése, egészen ingoványos területre is, csak akkor azt úgy kell elôkészíteni. Nehéz, de lehetséges lenne ide is igazi nagy példányokat telepíteni. Ez csupán mérnöki munka kérdése. Én ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Budapestet esztétikailag teljesen tönkretenné, ha megcsinálnák ôket. Ennek a városnak más a habitusa, más az arculata. Amint Manhattan nem képzelhetô el felhôkarcolók nélkül, Budapest velük nem képzelhetô el. Van olyan modern épület Budapesten, ami elnyerte a tetszését? Van, hogyne. A környezethez képest a Dózsa György úton például az a modern gránit-acél-üveg épület senkit nem bánt, a ritmusa jó, és hangulatilag is beleilleszkedik a környezetébe, még akkor is, ha ott van tôle nem messze a Szépmûvészeti Múzeum és a Mûcsarnok. Milyennek látja az eklektikus, a dualizmus kori Budapest esélyeit? Meg kell óvni mindazt, ami értéket képvisel, és itt azért még mindig nagyon sok ilyen érték van együtt. De az eklektikus Budapest szövetében nagyon is sok a mai ember számára már lakhatatlan, komfort nélküli és nehezen komfortosítható lakótér. Ám ezeknek is a nagyobb része mindenképpen megtartható és megtartandó. Ahol pedig nem, ott a helyükre kerülôknek egységes szabályozás és a környezetnek megfelelô esztétikai szempontok szerint kell megszületniük. Nem nézhet ki úgy a város, mint egy erdô, ahol minden arra járó kiskutya fölemeli a lábát, és otthagyja a névjegyét, majd tovább megy. Meg kell és meg lehet találni a harmóniát ebben is. Nem véletlenül szokták hasonlítani az építészetet a zenéhez. Egy háznak önmagában ugyanúgy van ritmusa és harmóniája, mint egy utcának vagy egy városnak. És egyetlen disszonáns hang elég ahhoz, hogy megrontsa a mûvet, több ilyen hang pedig kakofóniához vezet. A Várba is odaterveztek most a volt Honvédelmi Minisztérium épülete köré valami U-alakú vasbetont, amibe félig bele fogják tenni. Az építész azzal indokolta: kíváncsi volt rá, hogy a Vár egynemû szövetébe milyen új szálak szôhetôk be... ● 36 BUDAPEST 2007 február
