Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Marafkó László: Budaista meditációk: Ottlik Géza megidézése
Legendagyártó és -fogyasztó népek vagyunk. Okkal, oktalanul. Irodalmi bennfentesek kedvelt (bevált) jelzôje az „iskolateremtô”. Ottlik biztosan mosolyogna. Mert aki az írót „egy ürgé”-nek tekinti, hogyan is tehetne másként. Képzeljük el: ülnek az iskolateremtô iskolapadjában az iskolások, mondjuk Tandori, Lengyel Péter és Esterházy (még a régi, porosz, netán katonai iskola!, brrr). Utóbbi ifjú író késôbb a szorgalom mintaképe: egy tekercsre kézzel lemásolja az Iskola a határont. Szóval, ülnek, a sorok közt meg végigsétál Ottlik, s néha barackot nyom a fejükre. Vagy megbúbolja ôket? Még az elképzeltet is nehéz valódi röhögés nélkül megállni. Ha viszont komolyan veszem Cini (alias Karinthy Ferenc , egy klasszikus nak a hatvanas-hetvenes évekre sikeres íróvá „tévelyült” fia) szavait, akkor Ottlik az egyik leglustább 20. századi „jelentôsünk”. Naplójában ugyanis méricskélte a mezônyt, s korosztály- és versenytársairól bizony fölénnyel állapította meg, hogy keveset írtak. Ami tulajdonképpen igaz. Hiszen Cipi (hogy Ottlikot az édesanyjától kapott s csak a baráti köre számára engedélyezett becenévvel illessük) jószerével egész életében ugyanazzal bíbelôdött, pepecselt. Valamikori emlékekkel. Az idôvel. Barátok árnyalakjával. Városképek hangulatával. Ahogy mindez egymásra vetül az idôben. S hogy mindez hogyan mondható el függô beszéddel. Annyi mindentôl függô mondatokkal. Míg mondjuk Karinthy Ferenc meg-megújuló alkotói lázban (bár néha letargiával küzdve) sikeres könyvekkel, drámákkal domborított az irodalmi porondon. De azért a kétség királyvize el-elcsöppen a napló lapjain: vajon milyen utókora lesz a terjedelmileg impozáns életmûvének. S nem biztos, hogy Karinthy Cini a biztonság tudatával távozott el. Ottlik öntudatát az táplálta, hogy indulása után befogadta a Nyugat akkori utódnemzedéke, s ez magabiztosságot adott sivár, elismerés nélküli idôkben is. Vas István önéletrajzi regényfolyamá nak Azután címû köteteiben így ír Ottlikkal való megismerkedésükrôl: „A kávéházi életünket is voltaképpen Örley kezdeményezte azzal, hogy létrehozott egy találkozót a Stambul kávéházban, a Margit híd budai hídfôjénél, köztünk és Ottlik Géza között. A nevét jól ismertem, nemcsak az Ezüstkor-beli kitûnô Grandpierretanulmányából, meg a Nyugat-ban meg a Magyar Csillag-ban közölt nagyon szép vagy legalábbis érdekes novelláiból, hanem Pista szavaiból is – minduntalan emlegette ôt: Géza a katonaiskolában együtt töltött éveik óta legjobb barátja volt. (...) Fekete volt a haja, mégis, ilyenek lehetnek az oxfordi professzorok, gondoltam elsô látásra, nem is tudom, miért, amikor még sohasem láttam angol egyetemi tanárt.” Az Ottlikéknál tett elsô látogatásról pedig így számol be: „Különösen amikor a kis Riadó utcába fordultunk, fogadott kedélytelen látvány, nem a Cipiék házából persze, amely csinos, kétemeletes villa volt, hanem a vele szemben nyíló hatalmas, komor vörös téglaépületsorból, amelyik olyan hosszan húzódott el, hogy be sem láttuk a végét. Örley elmagyarázta, hogy ez az a hatalmas katonai fôreál, melyet ô elvégzett, Cipi viszont a negyedik osztálya után kimaradt belôle.” A háború alatt, amikor Vas István a munkaszolgálat elôli elrejtôzés esélyeit latolgatja barátaival, a késôbb annyiszor „elefántcsonttorony-lakónak” tekintett Ottlik megszólal: „(...) ez nem kérdés: Pistu hozzánk jön. Annál jobb helyet úgysem talál. A házunk magában áll, a kicsi Riadó utcában senki szomszédunk sincs, se jobbról, se balról, csak szemben a katonaiskola (...) Nagyszerû, hogy hozzánk jössz, mi úgyis unatkozunk odakint Gyöngyimmel. Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni addig a kis ideig, ameddig ezt a söpredéket kisöprik innen. – Mari (Vas István meny asszonya – M. L.) fölugrott, egyenesen Cipi nyakába, és megcsókolta: – Ugyan, Marika, csak nekünk van mit megköszönnünk. Hogy mit? Hát azt, hogy élvezhetjük a Pistu társaságát.” Olyannyira, hogy emlékezôk szerint késôbb sem tudott senkivel olyan 24 BUDAPEST 2007 február Budaista meditációk Ottlik Gézát megidézi Marafkó László A SZELLEM HELYE Koromzay Dénes hegedûmûvésszel Debreczeni Gyöngyivel, Gellért fürdô, 1936 forrás: Petôfi Irodalmi Múzeum