Budapest, 2007. (30. évfolyam)

2. szám február - Marafkó László: Budaista meditációk: Ottlik Géza megidézése

25 BUDAPEST 2007 február jóízûen percek alatt összeveszni vala­milyen vitatémán, mint Vas Istvánnal. Talán ezért olyan felülmúlhatatlan kap­csolat a barátság. Ottlik az úgynevezett irodalmi élet szá­mára észrevehetetlennek bizonyult: nem volt tagja az írószövetségnek, csak a ba­rátai számára létezett. Egyik legjobb értô­je szerint arra a kérdésre, mit csinált 1959 és 1979 között, azt lehet válaszolni: utaz­gatott és kártyázott. Mi persze tudjuk, hogy mindeközben, akárcsak egész élete során, „a létezésszakmában dolgozott”. Hogy ez mit jelent, arra az életmû a fele­let. Talán annyi, hogy mondjuk egy kisfiú a valamikori Fehérvári, késôbb Horthy Miklós út (ma Bartók Béla) 15/b II. em. 19. alatti lakásban (ma a belsô udvari fa­lon emléktábla), egy megismételhetetlen hajnalon észrevesz egy falra beesô fény­csíkot. S próbálja megfejteni az üzenetet, ittléte rendeltetését. Mindegy, hogy hol lakik (Ottlik a Riadó u. 2/c elôtt és után is kint, Gödöllôn, s végül, élete utolsó részében, hosszú ideig az Attila út 45.­ben, ahol szintén emléktábla áll). Közben múlik az élete. Némi fenséggel szemléli a körülötte zajló amúgy mozgalmas (néha felforduló) világot. Európai buddhista – mondhatnánk –, komoly matematikai és bridzstudással. Aztán a Buda címû mû évtizedekig nyúló formálgatása közben (amiért akár budaistának is nevezhet­nénk) az üzenet talán megfejtôdik: ne várjon senki most egymondatos szenten­ciát, a létezés értelme nagyon személyes, nagyon személyre szóló. Másnak volta­képpen semmit sem mond. Nem adható kölcsön, mint egy panácea. A Buda elsô lapjain: „(...) gyönyörû a város, csupa szín. Pedig szomorúság van bennem, tudom, hogy holnap meg kell hal­nom, és semmit sem tehetünk ellene. (...) még soha ilyen porhanyós nem volt a késô­délutáni óra. Szelíd volt. Érett. Nem fájt.” Majd az utolsó idôkben a kis fény­gombolyag talán újra feltûnik, mocorog, búcsúzik. A regény végén a gyerekkori hangulat így tündöklik: „Ki hinné, hogy a kis haj ­nali járkálástól micsoda öröm fogott el? Végigmentem a Fehérvári út páratlan oldalán: a boltok még csukva voltak, sok kirakat leredônyözve: de ettôl még inkább ugyanazok voltak: láttam ôket, ahogy már ezerszer: a mi kis fûszeresünket a l5/a­ban, a könyv-zenemû- és papírkereskedé­sünket, a 11–13. udvarán a magánelemit, ahová jártam, az Orlay utca sarkán a nagy fûszeresboltot, vele szemben a cuk­rászda is aludt még, de a pék már biztosan süt, Zimka Rafael ébren lesz, és a Gebau­er kávéház szintén: gondoltam és mentem tovább boldog megnyugvással.” Lehet kötelezô olvasmány meg alapmû az Iskola a határon, azért nekem nem oda a Buda, hanem ide! A naponta föllapo­zandók közé. S mellé mondjuk a Próza. S ha el is fogadjuk, hogy az író – ürge, azért legalábbis a különös dolgok tarto­mányába sorolható, miként lesz az egyik ürgébôl író, a másikból meg nem. ● A régi katonai fôreál utcájában Emléktábla az Attila úti házon A gyerekkori ház, Bartók Béla út fotó: Sebestyén László

Next

/
Thumbnails
Contents