Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - N. Kósa Judit: Hátulsó pár előre fuss
Mégis, mindezeknek az intézményeknek ott szaladgál az aranytojást tojó tyúk a hátsó kertjükben, nincs más dolguk, mint gondját viselni. Nem állítom, hogy a „nagyok” valaha is fölvehetik a versenyt a kontinens igazán komoly attrakciónak számító gyûjteményeivel – hogy azt ne mondjam, ha fejre állnak, se lesz olyan mûtárgyállomány a kezükben, mint amazoknak –, de másodvonalbeli tárgyegyüttesükkel is lehetnének sokkal eredményesebbek, mint ma. Feltéve, hogy képesek lesznek megújítani javarészt 19. századi épületeiket, és ami még fontosabb, 21. századi gondolkodásmódra cserélni 20. század közepi elveiket. Helytörténet és helyben járás Muszáj levonni a tanulságot abból, hogy a látogatói toplistákat épp az a két múzeum vezeti, amelyik. A Jövô Háza/Csodák Palotája, amely gyûjtemény nélküli látványosság, annak viszont kitûnô; és a Mátyás-templom kollekciója, amely egyszerûen ott van, ahol, képtelenség kikerülni. De mivel a többiek nem bírnak ezekkel az elônyökkel, a meglévô kincseikkel kell gazdálkodniuk. A manapság dívó abszurd szakszóval „látogatóbaráttá” kell válniuk: nem talmivá, hanem élvezhetôvé, nem butává, hanem érthetôvé. Nincs mese, minden múzeumi történésnek a hátterében ott kell lennie a megfontolásnak, hogy mit szól ehhez a látogató, vonz-e ez figyelmet, van-e kihatása a legfôbb szempontra, az emberekkel való kapcsolatra. Mert az az idô már lejárt, amikor a múzeum elsôsorban tudományos mûhely volt, és csak másodsorban kiállítóhely. Persze meg kell óvni, föl kell dolgozni a múlt emlékeit, de a végsô cél mégiscsak a bemutatás. És az izgalmas ötletre épülô, látványosan és élvezetesen megvalósított tárlat csak az elsô lépés az úton: a siker ezen felül a nyitva tartás idejétôl a múzeumpedagógiai programig, sôt a mosdó állapotától a teremôrök modoráig számos tényezôn múlik. Ezek azonban megoldható problémák. De milyen jövô vár azokra az intézményekre, amelyek a pár tízezer látogatót fogadó másodvonal mögött, a nyilvánosság szinte teljes kizárásával mûködnek? Néhány száz, néhány ezer érdeklôdô nem hogy eltartani nem képes egy múzeumot, de azt a veszélyt is kézzelfoghatóvá teszi, hogy – miként ez nem egy esetben megtörtént az elmúlt évtizedekben – a fenntartó egyszerûen ráun a pénznyelésben jeleskedô intézményre, és bezárja. Pedig ne higgyük, hogy kizárólag pókhálós, avítt és szomorú gyûjtemények szorulnak a mezônynek ebbe a legnépesebb részébe. A már említett Öntödei Múzeum ötezer, a kitûnô és innovatív Ferencvárosi Helytörténeti Gyûjtemény alig több mint kétezer látogatót regisztrált tavaly. A baj az, hogy ezek a kis múzeumok egyszerûen nincsenek a helyükön. Nincs meg mögöttük az a társadalmi háló, amely életben tartaná ôket, amely természetes közegük és fennmaradásuk záloga lehetne. Pedig szerencsés esetben mûködik ez. Jó tíz éves példa, hogy a tápiószelei Blaskovich Múzeum több pénzt kapott az egyszázalékos felajánlásokból, mint a Magyar Nemzeti Galéria. Pedig egyetlen muzeológus tette a dolgát a kicsike és fölöttébb „vegyes vágott” intézményben. Ô viszont képes volt arra, hogy afféle helyi „mûvházzá” formálja a Blaskovichok hajdani kúriáját, találkozási ponttá, a mûvelôdés természetes terepévé avassa, és helyi üggyé emelje a boldogulását. Ilyesféle közegre volna szüksége minden fôvárosi helytörténeti gyûjteménynek. Ügy kellene, hogy legyen egy-egy tárlatuk vagy épp ismeretterjesztô beszélgetésük, rendelkezniük kellene azzal az infrastruktúrával, amely alkalmassá tenné ôket közösségi helynek, az idôtöltés magától értetôdô helyszínének. Ehhez azonban ki kell nevelniük a saját közönségüket. Ami viszont nem mehet másként, csak ha az iskolai tantervekben is méltó szerepet kap végre a helytörténet, a személyes múlt. Gondoljunk csak bele, ma például Budapest számos városrészének – köztük a hatodik, hetedik és nyolcadik kerületnek – nincsen helytörténeti gyûjteménye. Ugyanígy nincs efféléjük a nagy lakótelepeknek, ahol tízezerszámra élnek az emberek, és épp mostanában szabadulnak meg személyes históriájuk, elmúlt évtizedekbeli életkörülményeik tárgyi emlékeitôl. Ha fölvetôdne is a gondolat az egyes iskolákban, hogy a történelem tanulásához nincs alkalmasabb ugródeszka, mint a családtörténetben való kutakodás, a szûkebb lakókörnyezet, akár egyetlen ház múltjának megismerése, egyszerûen nincs hová fordulni. Csak szerencsés városrészek bírnak ma olyan gyûjteménnyel, ahol megvolnának ezek a múltkutatáshoz szükséges segédletek, és egyúttal meg lehetne tanulni, mire való, hogyan „használható” a múzeum. Mondanunk se kell talán, hogy mindenki érdeke lenne pedig az ilyen kis gyûjtemények létrehozatala, erôs lábakra állítása. És nem csak a közjó, a közös kulturális örökség miatt. Legalább ilyen fontos, hogy a nagy intézmények jövendô közönsége is itt, a városrészek kis gyûjteményeiben szokna rá a múzeumba járásra. ● 4 BUDAPEST 2007 december A tartalmon túl fontos a látványos installáció Eltartani a múzeumot kevés a párezres látogatószám
