Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - Horváth Júlia Borbála: Hangulatvilágítás: Terefere villanyfénynél
Akármi is történjék, a Nagymezô utca fényárban úszik. Legalábbis együzletnyi darabkája. Na, jó, nyitvatartási idôben. Persze, ahhoz vevônek is kell érkeznie, az eladó a kedvéért azonnal a fôkapcsolóhoz nyúl. És akkor valóban régi fényében tündököl a csilláros-szakma. A vevônek persze nagyon tetszenek a mennyezetbôl alábukó lámpacsodák, körtére kerekedik, s kigyúl az ô szeme is; személy szerint az ötkarosakhoz vonzódna, középen búrahasuk ügyes trükkel rögzítve. Vevô csak bámul, eladó mesél, azután cserélnek. Szót legalábbis, miket történetté érlelt az idô, a százhat évvel ezelôtti szereplôk sorra kopogtatnak. A Grünberger család Kötcsén, a Somogy megyei faluban élt az 1840-es évek közepétôl. Az asztalosmunkán kívül faragással foglalkoztak, és az ipart bôvítendô a világítószakmába is belekóstoltak. A második generáció viszont Budapesten folytatta, és 1901-ben faszobrász-, asztalos- és csillárkészítô mûhelyt alapított. A korabeli divat föllendítette a szakmát, közintézmények, színházak, magánszemélyek hirtelen mindannyian bronzcsillárt óhajtottak a szalonjaikba. A frissen átadott New York kávéház koronájának is a világítást gondolták a tervezôk, melynek árát a készítô, Grünberger Manó és teljes családja dél idôben leehette; fejük fölött a saját gyártmányú láncok és koszorúk csillogtak. A következô nagy megrendelô az Uránia mozi volt. Központi termében az elôadás szünetében leengedhetô, nyolcszögû csillagcsillárból ömlött a fény a nézôkre, az oldalfalakhoz falikarok simultak, még véletlenül sem zavarva a kilátást. Emellett persze a pest-budai polgár otthonában is igyekezett korkövetô lenni; bronzangyalkák reppentek eklektikus magabiztossággal polipkarú talapzatról, s maradtak végül egyhelyben mindenkori családi örömök és veszekedések tanújaként. Idôvel a szerényebb nagyszobákban is megjelentek, ahol megelégedtek a háromkaros példánnyal és a kevésbé csipkézett szárnyakkal. A Grünbergerek tehát szárnyaltak, az üzlet a harmincas években élte fénykorát. A négy testvér és szinte az összes családtag a cégnél dolgozott: a férfiak lámpával, porcelánnal, szônyeggel kereskedtek, volt, aki villanyt szerelt, de akadt faszobrászatra hajlamos fivér is, a nôk pedig leginkább az irodában igyekeztek bogozni a szálakat. Mindeközben azért szívesen emlékeztek a kezdetre, az alapító elôdökre; a somogyi dombokra éppúgy, mint a dédapa párizsi díjára. 5 BUDAPEST 2007 december Hangulatvilágítás Terefere villanyfénynél szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Nincs igény a klasszikus formákra, nincs igény a múltra – ismerôs mondatok, de nem mindig igazak. Nincs közízlés, nevelés, finomság – folytatódik a sopánka, és végül kiderül, legtöbbször a pénz az, ami nincs. Mérsékelt forgalom a kisiparosoknál, lehúzott redônyök mögött soványka fény pislákol. A kirakatok porosodnak, de a jó kereskedô pangás idején is pucolgatja a portékáit. A vevô benéz, vonzza a patina, nemhiába: a csillár idôtlen hangulati elem. Egyetlen hely van Pesten, ahol becserélik, ha véletlenül nem vált be.
