Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - A címlapon: Sebestyén László: A szecesszió magánmúzeuma
BUDAPEST 2007 december BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXX. évfolyam, 12. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Lapigazgató: Oswald Tibor Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: A szecesszió magánmúzeuma (7. oldal) A hátsó borítón: Nincs resztli (21. oldal) BUDAPEST idônként olyasféle helyzetbe kerül, mint valami csínytevésen kapott elemista – ha nem lennének olyan komolyak a tétek, s ha nem kellene ennyire restellnünk érte magunkat, akár mulathatnánk is a dolgon. De vajon érezhetjük-e mulatságosnak, ha a város értékeinek védelmére kelô civilek vagy akár hivatalos szervek végsô tehetetlenségükben kénytelenek nemzetközi fórumokhoz fordulni, hogy megakadályozzanak valami visszafordíthatatlan károkozást, értelmetlen pusztítást? Néhány évvel ezelôtt civil szervezetek sora ágált, tiltakozott, demonstrált az ellen az ördögi terv ellen, amely szerint a budai alsó rakpart kétszer két sávos autópályává vált volna, végleg elzárva a várost a Dunától, nagyságrendekkel megnövelve a zaj- és rezgésterhelést, a levegôszennyezést és így tovább. Az út- és vízépítô lobbi olyan erôsnek bizonyult, hogy a városlakók legelemibb érdekeivel szemben is nyerni látszott. Végül a civilek külföldi beavatkozást kértek, és világörökségi rangú budapesti városképünk megmenekült – legalábbis egyelôre. (Nem árt azért odafigyelni a Duna-parti eseményekre most sem, mert van olyan terv, amelyik bôvíteni akarja a Margit-híd ûrszelvényét, hogy kényelmesen átférjenek alatta a kamionok, továbbá érthetetlen okból nem sikerül mûemléki védettséget szerezni a rakpartoknak, Európa egyik legcsodálatosabb vízépítészeti alkotásának. Ez arra enged következtetni, hogy valakiknek mégis szándékában áll valamiféleképpen hozzányúlni, a kezük pedig igen hosszú.) Pár héttel ezelôtt ismét a Világörökség központjából érkezett Budapestre egy szakértô, hivatalos látogatásra. Ez alkalommal az Andrássy út hátországa, a régi pesti zsidónegyed védelmében kérték a segítségét. Ott ugyanis – tudjuk, látjuk mindannyian – elképesztô tempóban fogynak a városrész arculatát meghatározó házak, köztük mûemlékek is. Ami a helyükre épül, nagy átlagban ipari szemét. Jóformán egyik épület sincs beszélôviszonyban a körülötte állókkal. Harminc év múlva majd összedôl magától mind, akkor veszélyes hulladékként fognak súlyos gondokat okozni. Addig csak sötétbe borítják a szomszéd házakat, elveszik azt a tenyérnyi zöldet is, ami az udvarokban még megélt, ötször annyi autót vonzanak az amúgy is súlyosan túlterhelt utcákba, mint korábban – mondjuk-e tovább? Amíg a szakértôi jelentés – várhatóan tavaszra – elkészül, ráérünk elvibb síkon gondolkodni. Cui prodest? Kinek az érdeke? – kérdezi a római jog, amikor felelôst keres. Ez a rombolás Budapesten nagyon kevesek érdeke. Az építtetôké meg azoké az önkormányzati bennfenteseké, akiket nyilván nem alaptalanul ér oly sokféle vád, de akik a város mai mûködési szabályai mellett, a joghézagok vagy az ellenôrizhetetlenség fedezékében büntetlenül tesznek, tehetnek gyakorlatilag bármit, a bontási engedélyek kiadásától a milliárdos értékû paloták elkótyavetyéléséig. A városnak viszont nem érdeke, hogy Európa úgy nézzen rá, mint valami félvad lelencgyerekre, aki nem tud késsel-villával enni. Nem érdeke, hogy a külföldi befektetôk közül azokat vonzza ide, akik nemcsak azt nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, de azt se, hogy ki volt – mondjuk – Dante. Nem érdeke, hogy azokat vonzza ide, akik a zavarosban szeretnek halászni, akik a költségeikbe rezzenetlen arccal, eleve belekalkulálják a vesztegetésre fordítandó milliókat. Nem érdeke, hogy bizonyos városatyákat a nemzetközi ingatlanszakma „Mister 10 %” gúnynéven emlegessen. Mindent egybevetve: nem érdekünk, hogy ez így menjen tovább, ahogy most megy. Ha elsô ránézésre nevetségesnek vagy gyermetegnek tûnik is, hogy mint egy kültelki elemiben, hívni kell az igazgató bácsit, mert az ötödikesek verik az elsôsöket, egyelôre mégis jobb, ha szólunk neki. Ha mind a huszonnégy önkormányzat élén olyanok állnak majd, akiktôl nem kell napi harcokban megvédelmezni épített örökségünket, akkor már nem fog ilyesféle külsô segítségre szorulni BUDAPEST
