Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Saly Noémi: Általam annyira kedvelt fővárosunk emelését...
gatták s nézték, de dacára e készülékeknek gyakran mégiscsak inkább dideregték végig az elôadásokat”, hanem „egy másik, igen kellemetlen körülmény tette gyakran majdnem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást, s ez azon iszonyú átható szag, helyesebben mondva bûz volt, melylyel a minden emeleten feles számmal elhelyezett, de mondhatatlanul elhanyagolt állapotban sínlôdô s rondán tartott árnyékszékek az egész épületet elárasztották.” Podmaniczky életútja hamar kanyargóssá válik. Édesapja korai halála után a miskolci evangélikus algimnázium kisdiákja, majd a pesti fôgimnázium padjait koptatja. Jogi tanulmányait – hogy ne szakadjon el a szeretett nevelôtôl, Hunfalvy Páltól – Késmárkon végzi. Tizenkilenc éves, amikor írnokként részt vesz az 1843-as pozsonyi országgyûlésen. Az elkövetkezô esztendôk Pest megye aljegyzôi székében telnek, de az igazi megkomolyodás még várat magára: „Gyakran inkább le sem feküdtem, hanem a Belvárost s különösen a megyeháza környékét akkor is, most is díszítô Venus-paloták egyikében dôzsölém át az éjt, s reggel a Dianában megfürödve s utána megreggelizve jelentem meg Phönixként megújultan sötét, dohos hivatalos helyiségemben...” A szabadelvû ellenzék lelkes tagjaként Kossuth sikeres kortese, majd a szabad ságharc századosa. Ott van a világosi fegyverletételnél. Minden pénzét szétosztja emberei között, s Aradon önként áll a közlegénnyé lefokozott foglyok sorába. Rabsága két éve alatt sem veszít a tartásából, de a humorérzékébôl se: amikor trágyát hordatnak vele, fehér kesztyût húz − és hordja. Egyhangú, fôként írással töltött és utazással tarkított esztendôk következtek. De 1856 nyarán egy apró élmény döntô hatással volt az immár harminckét esztendôs férfi egész további életére. „...vasárnap tértem vissza Pestre. Átöltözködvén s megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. (...) Elhagyatottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekinték. A Ligetben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett. A tó mocsárhoz hasonló, félig sással benôve. (...) Sehol a haladásnak, a kényelemnek, a mívelôdésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhetô – hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyítének némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fôvárosunk emelését tûzendem ki életem egyik vezéreszméjéül.” Az elsô fontos lépés a Hazánk címû lap szerkesztôi posztjának elfogadása 1868-ban, s az a cikksorozat, amelyben nyomban fel is vázolja nagyratörô városfejlesztési terveit. Jó levegô, iható víz, járható utak, kevés por és sár – ezek az elsôként elérendô vívmányok. (Volt is egy hosszú idôszak azután a fôváros életében, amikor nagyjából mind a négyre rábólinthatott az itt élô polgár.) Mit javasol még e korai cikkekben? A rakpartok kiépítését − megtörtént, ma viszont aggódhatunk értük, mert mûemlékké nyilvánításukat gyanús érdekek akadályozzák. Fásítást, a zöldfelület növelését (itt merül föl elsôként például az Orczy-kert, a Horváth-kert és a Vérmezô közparkká alakítása). Vásárcsarnokok létesítését – meg is épültek, máig alkudoznánk bennük, ha nem alakítják ôket szupermarketté, vagy nem fenyegetne a teljes funkcióváltás veszélye, mint most a Hunyadi téren. Körutak és sugárutak megnyitását − húsz év se kellett, már ívelt a Nagykörút, ragyogott az Andrássy út... De ne szaladjunk elôre az álmokkal. 1869-ben Ármin fivére kezén mindenestôl elvész a családi birtok. Podmaniczky az adósságok maradékának rendezése végett eladja képeit, bútorait, még kedves agarait is. Kiköltözik az Angol királynô szállodából, lakást bérel, melynek három szobájából egyet ki is ad, hogy szállásköltségeit fedezni tudja. Kávéházba jár reggelizni, ahol ingyen olvashatja a lapokat. „Reám nézve, aki már negyvenöt éves, s kissé megkopott agglegény valék, nem sport, de valóságos kínszenvedés volt mindennek a megszokása” – vallja be emlékirataiban. Gondolkodásában polgár volt ô mindig, de most igazán kispolgárként kell élnie. Ekkor találkozik volt katonatársával, Tisza Kálmánnal, aki ott helyben, az utcán állást kínál neki az Északkeleti Vasútnál. Szívós és kötelességtudó hivatalnok: nem a megkopott családi címernek köszönheti, hogy hamarosan egy másik vasút igazgatótanácsosává választják, 1871-ben pedig a Fôvárosi Közmunkák Tanácsának tagja, majd 1873-tól alelnöke lesz. Az ô éber tekintete alatt és okos számításai mellett épül az Operaház és a Nemzeti Színház (mindkettônek intendánsa is hoszszú évekig). Ne kelljen itt sorolnunk, hány szép álma vált valóra. Sétálhatott volna jellegzetes, kockás öltönyében és szürke cilinderében az új parkok cseperedô csemetefái alatt vagy a Várbazár elôtt, az Andrássy úton és az új Ferenc József-, majd az Erzsébet-hídon is. (Volna, mondom, mert öreg korában már egyáltalán nem mozdult ki imádott Belvárosából.) Szinte minden, amire ma igazán büszkék lehetünk a városunkban, az ô életének második, igazán alkotó felében, az ô bábáskodása mellett született vagy újult meg. Az utókor nem sok hálát mutatott iránta. A Podmaniczky utca nem az ô nevét, hanem a nagybátyjáét viseli. A szocializmus évei alatt a bárósága miatt számított „osztályellenségnek”. 1991-ben aztán végre elneveztek valamit Budapest legszebbeket álmodó polgáráról: az Arany János utcai metróállomás körül keletkezett terecskét. (Az állomás ettôl nem lett Podmaniczky téri, vajon miért is nem?) Kapott egy kicsi szobrot is (Kô Pál alkotása). 2005 óta Podmaniczky-terv is van. Amíg az valósulgat megfele, nézi a kicsi szobor a kicsi téren a nagy koszt, a graffitit, a a trolivégállomás csikkszônyegét, a gondozatlan bokrokat. Feje fölött többnyire áll az óra, lábánál motyogva álmodik a hajléktalan. ● 37 BUDAPEST 2007 október a képek forrása: FSZEK Budapest Gyûjtemény
