Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Murányi András: Futás utánuk!
fotó: Sebestyén László korántsem mindegy, mit csinálunk a saját testünkkel: kocsmában nyúzzuk-é a rohadtkomcsikat vagy a Viktort szidva, netán hanyag ötlet gyanánt megpróbálkozunk az egészséges életvitellel. Jó, jó... Hallottunk már olyanról is, aki makkegészségesen, vidáman, feje fölött a tündöklô napsütéssel indult futásnak minden második napon a héten, majd egyik pillanatról a másikra összeesett és a gyorsan érkezô szakirányú segítség sem tudta megmenteni az életét. Mindazonáltal sokkal inkább az a fajta tevékenység propagálandó, amely némileg összekapcsolódik a mozgással és a megnövekedô pulzusszámmal. Az elsô maratonit amúgy száztíz évvel ezelôtt, Bostonban rendezték, és amikor ezt a fantasztikus mondatot – kellôen átgondolt átkötésben reménykedve – gépbe ütöttük, lelki szemeink elôtt megjelent a forgatag is, amint izgatottan készülôdtek a nagy eseményre. Tessék, tessék, lehet, lehet! – szólította a hangosbeszélô az embereket, Joe-t, a kalapos erômûvészt és Maryt, a harisnyás patikust, és ôk bizonyára csöpp félelemmel viseltettek az új iránt. Ha legalább sejtették volna, hogy rendezvényükkel részint helyet kapnak a sporttörténelem-könyvekben, részint nagyszerû esszékben köszönnek majd vissza... Mindenesetre pisztolydörrenésre elrajtolt a mezôny, és a gyôztes a népes publikum elismerô bólintásától kísérve szakította át a célszalagot, hogy utóbb feltételezhetôen babérkoszorúval a nyakában integessen a dobogó tetejérôl. De hagyjuk is a hantát! Fölöttébb korszerû világunkban három kattintással és két szó beütésével már a verseny honlapján találjuk magunkat, s a History címszó alatt hamar rálelünk a korabeli fotóra, amelynek gondos tanulmányozása után azt kell megállapítunk, hogy senki nem viselt harisnyát (pláne, mert nô nem akadt a mezônyben), de még kalapot se nagyon (legföljebb simléderes sapkaszerûséget). Miként arról is bizonyosságot kapunk, hogy nem más, mint John J. McDermott végzett az élen, 2 óra 55 perc 10 másodperc alatt teljesítve a távot. És igen, ehelyütt is elolvassuk a legendát, hogy tudniillik háború, hírnök, közölte és meghalt, arrébb kattintva pedig már a fogyasztói és az úgynevezett e-társadalom képe bontakozik ki elôttünk: arról folyik a szó, micsoda iparággá nôtte ki magát csak Bostonban ez a korabeli, jól felfújt történet. A honlapon – tényleg csak egyebek mellett – már ott virít a jövô évi verseny dátuma is (rajt 2008. szeptember 5-én, reggel kilenckor!), s ha már ehelyütt barangolunk, ezúton is hosszan tartó, viharos tapssal, illetôleg forró szeretettel gratulálunk Lidia Grigorjevának Oroszországból (2:29,18) és Robert K. Cheruiyotnak Kenyából (2:14,13), amiért a 2007-es maratonin a legjobbnak bizonyult. És ugyanitt ne jegyezzük meg azt, még csak ne is hümmögjünk azon, hogy hej! milyen jó lehetett régen, amikor az amatôrök... és csak a futás öröméért... és boldog hôskor..., mert a mi világunk már ilyen csinált globalizáltféle. Ez – elnézést, de muszáj kiírnom magamból – már nem az a kockás abroszos, latinovitsos, nyugodtan beülôs étkezések világa (már nem isznak a Kékhordóban eperpálinkát, s nem filozofálunk azon sem, miért pucolják a nôk olyan dühödten a sárgarépát), hanem a „kecsapot kérsz-e a bigmek-menühöz” világa, amelynek minden területén a professzionalizálódás és az egységesedés az úr. Igen: Robert K. Cheruiyot Kenyából hatalmas összeget kaszált a Boston maratonin, mert ha nem kaszálhatott volna, akkor el se ment volna, és ha el se ment volna, akkor máshová ment volna; oda, ahol dôl a pénz, márpedig ilyen van néhány e kicsiny sárgolyón. Mi sem vagyunk kivételek; esetleg annyiban, hogy nálunk nincsenek sztárok, közelebbrôl olyan kenyai (etióp stb.) futók, akik azért jönnek ide, mert ide küldték ôket, mert itt megkereshetik azt a pénzt, amit otthon több év alatt sem. Ám azért nagyon amatôrök se volnánk. Milyenek is volnánk? Hogy lassan és végre már hazai s fôvárosi utakra fussunk, most, hogy újra szezonja van Budapesten az amatôr versenyeknek? Milyenek? Olyanok, mint általában. Nálunk, Magyarországon már akkorra gyûrûzött be ez az oltári futóôrület (a másik oldalról: futóktól megôrület – elnézést kérek ezért), amikorra a világban réges régen kitört a bumm! S akkor most mondanám, hogy mi még javában azt hittük a kóláról, részeg lesz tôle az ember, de az már nem volna igaz. Maradjunk inkább annyiban, hogy amíg tôlünk kissé távolabbra az ötvenes–hatvanas évekre tehetô a futás – immár profi alapokon nyugvó – áttörése, addig nálunk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején kapott impulzust a mozgalom. A Magyar Rádió a hetvenes évek közepén László György öt lete nyomán megalkotta a futók–kocogók napját, majd ’78-tól beindult a Futapest, a Futafok, a Futatej, a Fut..., hogy aztán a tömegsport ilyen irányú kitüremkedése a moszkvai olimpia elôtt immár az olimpiai ötpróba-mozgalomban csúcsosodjék. Jellemzô a szituációra, hogy e viadalok szervezôi megkapták szépen a beosztásukat (értsd: normálisak-e vagy valóban megôrültek), hiszen – így összegeztek a kor hatalmasságai – ki az a hülye, aki megcsinálja a futásból, gyaloglásból, egyébbôl álló ötöst? A poént valószínûleg már kitalálták: a résztvevôk nemhogy nem voltak kevesen, hanem még elegen is voltak. És 1984 egy csodálatosan verôfényes napján eljött az a pillanat a mi fôvárosunkban is, 31 BUDAPEST 2007 október
