Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Zappe László: Jelmezkavalkád blueboxra és playbackre
Mintha valami járvány terjedne a színházakban. A színészek nem darabokat és szerepeket szeretnek igazán játszani, hanem önmagukat. Saját nevükben, saját életüket adják elô. Régi drámákba is beleszövik az ötletet: Osztrovszkij Viharjának debreceni elôadásában, melynek elôbemutatóját nyáron Zsámbékon láthattuk, a játszók kilépnek szerepükbôl, megosztják velünk mûvészi problémáikat. (A moszkvai Mûvész Színházból érkezett, nemzetközi hírû orosz rendezônek ez a találmánya az egyik leglényegesebb hozzájárulása a produkcióhoz.) A Tünet Együttes (Szabó Réka társula ta) Alibi címû, lényegében mozgásszínházi attrakciójában a kevés beszéd nagy része a saját nevükön szereplô színészek önmaguk keresését fogalmazgatja töredékes mondatokban. A koronát erre a sorozatra pedig alighanem Máté Gábor 2003-ban végzett színészosztályának másfél évtizedre kiterjedô terve tette föl: mindennyári zsámbéki produkciójuk ezentúl egy-egy osztálytárs életérôl szól. A Krétakör Színház Trafóban látható Pestiesti címû látványosságában is hangsúlyos mozzanat a színészek bemutatkozása. Elvben mindenki önmagát adja. Mucsi Zoltán (Kapa) és Scherer Péter (Pepe) késôbb azt is megbeszéli, hogy milyen volt a nyár, amikor nem forgattak Jancsó-filmet. A játék tényleges indítása is erôteljesen hozza az egyéni identitás problémáját. Elôbb vetítésen látjuk – majd kiderül, hogy a jelenet a terem oldalkapuja elôtt játszódik –, amint Terhes Sándor be száll Scherer Péter taxijába, de nem akarja megmondani a nevét. Nagy nehezen végre kiderül, hogy menekül önmagától, el akarja felejteni, ki is ô. Látszólag az elôzôk ellentéte ez, megmutatkozás helyett rejtôzködés, keresés helyett elvesztés. A huszadik század múltán azonban tudhatjuk, a kettô között nincs nagy különbség. Az önismeret igénye vagy elutasítása legfeljebb különbözô fokozatai ugyanannak a folyamatnak. A Pestiesti esetében az persze nem tudható, vajon tényleg újat és jelentôset hozna-e a személyiség válságának ez a radikális megjelenítése. Csak dobbantóképpen, mintegy a népdalküszöb funkciójában jelenik meg ugyanis, semmi köze az utána következôkhöz, nem folytatódik, nem bontakozik ki, nem fûzôdik föl rá az este mûsora. Annak elhatározott, bevallott témája ugyanis a Pesti Est, a mûsormagazin nyomán bemutatott pesti éjszaka. Más kérdés, hogy Láng Annamá ria és Nagy Fruzsina 21. századra szabott kabaré- és showmûsor-keveréke valójában szabad ötletek bluebox- és playbacktechnikára épített kavalkádja. Ágh Márton díszlete lényegében az üres játékteret rendezi be, keretezi a vetítéshez, a felvételhez szükséges eszközökkel, illetve egy fél konténerbelsôvel. A fôszerepet Nagy Fruzsina beszédes jelmezei játsszák, a látvány okkal mondható fantasztikusnak, kevésbé állítható viszont róla, hogy követhetô. A színészek hol motorbiciklinek vannak öltöztetve, hol házaknak, az ablakokon bekukkantó kamerák még életképeket is találnak bennük, többnyire azonban nem azonosítható ilyen egyszerûen az öltözet jelentése. Annak viszont, amikor párnákat gyurkáló férfiakat bluebox-technikával rávetítenek a tôlük néhány méterre heverészô Sárosdi Lilla meztelen mellére, világosan beszél arról, hogy a virtualitás miképpen szorítja ki a valódi valóságot, más kérdés, hogy ennél többet nemigen mond a kicsit hosszú snitt, inkább csak viccel a technika beláthatatlan lehetôségeivel. Ugyanez a helyzet a taxiba be-beszálló utasok nem túl ötletes epizódjaival. Önmagukban keveset mondanak, érdekesebb, hogy amikor kinyitják a terem ajtaját, egyszerre láthatjuk a jelenetet a valóságban és kivetítve. A Krétakör színészei persze sok mindent el tudnak adni. A taxiban Scherer Péter joviális dumája és Terhes Sándor mord hallgatagsága teremt hangulatot, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Tilo Werner egy-egy felbukkanása akkor is érdekes, ha egy pillanat múlva már nem emlékszünk, mit is csináltak vagy mondtak. Színészi erejével tûnik ki Rába Roland csak videóról látható monológ ja is. És úgy ahogy van, remek Sárosdi Lilla lakáskeresô száma, valamint Mucsi Zoltán és Tóth Orsolya félszeg telefon szexes párbeszéde. Igazi színházban, klasszikus kabaréban is helyük lehetne. ● 26 BUDAPEST 2007 október Jelmezkavalkád blueboxra és playbackre Zappe László legesek és kevéssé kreatívak, addig a Szépmûvészeti „Múzeum” programjai minden csütörtökön afféle mini „múzeumok éjszakáját” varázsolnak a Hôsök terei intézménybe, ételkóstolókkal, koncertekkel, tárlatvezetéssel. A Természettudományi Múzeum új épületének megnyitása után szállt be a múzeumok közti versengésbe. 2004-ben négy hónap alatt csaknem 170 ezer embert vonzottak a tollas szauruszok, idén márciustól pedig Patagónia óriás dinói várják a gyerekeket. A gyönyörûen installált életnagyságú csontvázakat eddig már 150 ezren látták. Igaz, fél év alatt ez nem is olyan nagy teljesítmény. Különösen, hogy a megnyitó idején akár félmilliós számot sem tartottak kizártnak. Talán az ôshüllôkbôl is megárt a sok? Az akció azonban már most is nyereséges, hiszen csupán 70 millió forintba került – ebbôl nyolcmillió a marketingköltség –, melyet a múzeum saját erôbôl finanszírozott. A szakemberek és talán már az újságolvasók is unják, hogy egy-egy kiállítás kapcsán a rekorddöntô biztosítási értékekrôl és a látogatószámról esik a legtöbb szó. Persze tudni kell, hogy ezek a számok nem egyebek, mint reklámfogások. Hiszen sulykolni kell, hogy a múzeum nem valami holt, unalmas hely, ahová senki sem jár. Talán mára elhittük. Lehet, hogy ideje újabb marketingfogások után nézni? Különösen mert az ország és Budapest lakosságszámából és turistaforgalmából kikövetkeztethetô, hogy a nézôcsúcsok tekintetében olyan nagy meglepetésekre a jövôben már nem is igen számíthatunk. ●
