Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Csider István Zoltán: A fotográfusok még élnek - Frankl Aliona, a város mai vándora nem nosztalgiázik - megörökít
létrehozzon egy „mesterek skanzenjét”. Hogy a gyerekek gyerekei is rácsodálkozhassanak a régi és ma is élô Budapestre. Ez hatalmas befektetést jelentene, tudom, de biztos vagyok abban, hogy megérné, és egy idô után tán meg is térülne. A Veres Pálné utcában például ma is sok mûhely található. A mesterek minden évben egyszer összejönnek a Szivárvány közben, és ünneplik magukat, a mesterségüket. Jó lenne egy utcát berendezni régi mûhelyekkel. A megszûnt üzletek, mûhelyek berendezési és használati tárgyaival, munkaeszközeivel. A Gozsdu-udvarban volt egy legendás fodrászat, Bandi bácsi és Ilonka néni üz lete hosszú évtizedeken át mûködött. Az unoka ôrizte, és remélhetôleg még ma is ôrzi a mûhely teljes berendezését. Kár lenne veszni hagyni ezeket az értékeket. Kezdeményezések vannak már: a Kispesti Helytörténeti Gyûjteményben látható egy berendezett régi borbélymûhely. A múlt héten Szegeden töltöttem pár napot, ahol a Fekete Házban, egy idôszaki kiállításon is láttam berendezett régi mûhelyeket, például szabómûhelyt teljes felszereléssel, kalaposmûhelyt mindenféle rejtélyes szerszámmal és eszközzel, régi vasalókkal, volt közöttük hatkilós is. Izgalmas, nagyon érdekes anyag látható ott. És akkor képzeljünk el egy utcát csupa régi mûhellyel, ahová betérhetünk, megismerkedhetünk az akkori világ tárgyi valóságával, és ahol az eredeti tárgyak között korabeli újságokat is olvasgathatnánk, a politikai, társasági híreket is megtudhatnánk. Idôutazásunk felérne egy történelemórával, az így szerzett tudásanyag – én legalábbis így gondolom – emberközelibb lenne, és könnyebben megmaradna a (diák)fejekben. Említetted, hogy több mint két évtizede kezdtétek el a mesterségeket fotózni. Hogy volt ez? Sétáltál, megpillantottál egy szép, régi cégtáblát, benéztél az ablakon és megtetszett, amit ott láttál? Tudatosan kerestem a helyszíneket. A mostani sorozat készítése közben elôfordult, hogy egymást ajánlották a mesterek. Akad persze, aki kitessékel. Ez rosszul esik, de megértem. Aki nyitott, mesél az életérôl, a szakmáról. Annak idején Bandi bácsi mutatta a megsárgult elsô adóbevallását 1935-bôl, elmesélte, hogy fizettek nála pengôvel, koronával, forinttal, a régi eszközeit használta és a vendég hajára még a huszadik század végén is kannából öntötte a meleg vizet. Érdekes sorsokat ismerhet meg az ember. Van, aki beleszületik a mesterségbe, van, aki késôbb, már felnôtt fejjel vált. Akad, aki francia adót hallgat munka közben, és eredetiben olvas angol szerzôket. Van, aki fôiskolát, egyetemet végzett, elindult egy pályán, majd azt elhagyva átvette, folytatta a családi mesterséget. Van, aki sajnálja, hogy nincs, aki folytassa a munkát, továbbvigye a mûhelyt. Budapest kevéssé ismert részleteinek megörökítése volt a szándékotok a Zeke Gyulával készített A másik város címû kötettel is? Gyulával akkoriban kezdôdött közös munkánk, amikor ô a Budapesti Negyed kávéház-történeti számát szerkesztette. A Bambiban találkoztunk elôször, mutattam a fotóimat, volt, amelyik megihlette, és szöveget írt hozzájuk. Aztán sokat kalandoztunk együtt a városban. Egyszer én hívtam fel a figyelmét egy helyszínre, máskor ô kalauzolt. Elôfordult, hogy konkrét céllal indultunk, de nem jutottunk el oda, mivel véletlenül rátaláltunk valami érdekesre. A Vas utcai ispotály is ilyen volt. Le volt zárva, bedumáltuk magunkat. Elvarázsolt minket a hely. Ott született a Magyarország címû kép: egy lefolyó köré moha települt, és éppen olyan formája volt, mint Magyarországé a térképeken... Egy ilyen romos, elhagyatott épületet, ami ráadásul kórház volt, körüllengenek az emlékek. Aki ott jár, szinte látja a köntösben járkáló betegeket és a látogatókat, amint a lépcsôforduló üreges korlátjába tömködik a titkon elszívott cigaretták csikkjeit... Meglódul az ember fantáziája. Ezt csak a régi házakban érzem, az újak falai közül hiányzik az ilyen történetek, titkok lehetôsége. Gyulával a városnak egy másik arcát akartuk megmutatni, a ma már kevésbé ismertet, eldugott udvarokból, rejtett helyszínekrôl és részletekrôl adtunk képet és hírt az olvasónak. Közös vonzalmunk a kávéház, a különféle kávés helyek ma megújuló világa is, ez ihlette Kávézók kalauza címû kötetünket (2005, Enciklopédia). Ahogy a Fények-mesterségek, az Eltûnô Budapest és A másik város anyagát nézem, szomorúságot látokérzek a képeken. Mintha mindegyikben ott lengene valamiféle búcsúzás... Gyula szövegei néha tényleg melankolikusak, szomorúnak nem mondanám ôket. Én meg, ha vonzódom az elmúláshoz, hát csak azért, mert a tárgyakon, az embereken és a falakon mindig látom az elmúló idôt. Ha szomorúságot látsz, az rólad szól. Egyikünk sem érezte szomorúnak magát a munka során. Hiszen éppen a megörökítés volt a célunk. Hiba lenne minden helyszínt, minden régi mesterséget az „eltûnésre ítélt” feliratú dobozba gyömöszölni, mindig megmarad valami, s vannak prosperáló mûhelyek, üzletek is. Talán még jövôjük is van, hiszen egyre több az olyan kuncsaft, akinek különleges igényei vannak, aki igényli az egyéni törôdést, és meg is tudja fizetni azt. Amúgy pedig minden eltûnik egyszer, jó esetben felvételeken megmarad. Én is csak átmenetileg vagyok a város, Budapest vendége – nem is teszek márványtáblát az otthonom ajtajára. Az én idômben pedig megörökítem azt, amit fontosnak és érdemesnek tartok arra, hogy az utánunk következô generációk, a jövô vándorai is megismerjenek: hogyan éltünk, milyen volt Budapest a mi idônkben. ● 24 BUDAPEST 2007 szeptember
