Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Csider István Zoltán: A fotográfusok még élnek - Frankl Aliona, a város mai vándora nem nosztalgiázik - megörökít
Azt kérted, egy belvárosi kávéházban találkozzunk, egyrészt, mert nemcsak fotózni imádod az ilyen helyeket, másrészt pedig, mert itt laksz a közelben, s így talán rövidebb idôre kell abbahagynod a munkát. Min dolgozol mostanában? Egy albumon, Múltidézô mesterségek címmel, melyben fekete-fehér fotográfiák lesznek, Parti Nagy Lajos ajánlásával. Ebben a témában jelent már meg kötetem, 2005-ben. Juhász Katalin nal készítettük, Fények-mesterségek volt a címe, az Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény jelentette meg, a fotók mellett szöveges portrék is olvashatók benne. Sok fotós ódzkodik a színes technikától, mondván, elvonják a figyelmet a lényegrôl. Te is így gondolod? Elvonhatják. A témától is függ, persze. A fekete-fehér rendezi, megtartja a lényeget, irányítja a nézô tekintetét. Elvileg készen is lehetne már az album, csakhogy idôközben mindig újabb és újabb érdekes helyszínekre, mesterekre bukkanok, kardmívesre, lámpaernyô-készítôre például. És bár egyszer csak azt kell mondanom: stop!, mégsem szeretném, ha kimaradnának. Ezekben a régi mesterségekben, mûhelyekben a belsôk, a figurák fognak meg, vagy valamiféle felelôsséget érzel, hogy talán te fotózod az utolsó pesti (budai) szûcsöt, vargát vagy éppen, ahogy mondtad, kardmívest, lámpaernyôkészítôt? Divat mostanában a kismesterségekkel, kismesterekkel foglalkozni, sok lap közöl cikkeket róluk. Az elsô képeket ebben a témában 1986-ban készítettem. Talán mi kezdtük el elsôként szisztematikusan fotózni Lugosi Lugo Lászlóval a budapesti mesterembereket. Ak kor még egészen más társadalmi helyzetben voltak ezek az iparosok, mint most, lévén „maszekok” egy államosított világban. Ma pedig egy részük eltûnôben van. A fotó alapvetô funkciója a megörökítés – jelen esetben, hogy megôrzôdjenek ezek a látványok a fiatalabb generációk számára: hogy néz ki egy mûhely, milyen eszközökkel, szerszámokkal dolgoznak a mesterek. 1994-ben a Francia Intézet kiállítást rendezett az Eltûnô Budapest címû sorozatunk anyagából. Egy barátom elvitte a gimnazista osztályát a kiállításra. A tinédzserek rácsodálkoztak a fotókra, hihetetlen volt a számukra az, hogy ilyen helyszínek még találhatók Budapesten. Nagyon távolinak, már nem létezônek tûnt ez a világ számukra. Meg is kérdezték a velem egykorú tanárt, hogy a képeket készítô fotográfusok élnek-e még. Ez több mint tíz éve történt, azóta is változott a helyzet, mert például hol van ma már az a vándorköszörûs... Hol? Valószínûleg sehol. Már csak a fotográfia ôrzi a látványt. Visszatérve a kérdésedre: egy mûhelyben engem az apró részletek fognak meg igazán, a cipész cipô formájú hamutartója, a parázsló cigarettája, egy gép részlete – a hangulat, a sejtetés. Ezek a képek is dokumentumok, amellett, hogy líraiak is egyben. Nem nosztalgiázók – megörökítôk. De hát lassanként eltûnik egy jókora múltdarab, nem? Épp ezért fontosnak tartanám, hogy valamelyik kerület önkormányzata vagy a fôváros egy erre alkalmas területen 23 BUDAPEST 2007 szeptember A fotográfusok még élnek Frankl Aliona, a város mai vándora nem nosztalgiázik − megörökít Csider István Zoltán Sok esetben már csak fotók ôrzik a régi mesterek, mesterségek nyomait. Most még velünk vannak a gyér fényû, zsúfoltnak, kaotikusnak tûnô, kis odafigyeléssel azonban megfejthetô mûhelyszuterének vagy éppen tágas, frissen felújított, világos üzlethelyiségek. Ám sokukkal idôvel legfeljebb fotóalbumok lapjain találkozhatunk, a valóságban nyomuk vész. Ha hagyjuk. A budapesti témájú fotóiért, könyveiért és kiállításaiért nemrég Pro Cultura Urbis díjban részesült Frankl Aliona szerint egy afféle „mesterek skanzenje” legalább részben erre is megoldás lenne. fotó: Dala Gábor
