Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Horváth Júlia Borbála: Jó fejek
5 BUDAPEST 2007 szeptember Képek villannak az idei Szigetrôl... Kommentár nélkül peregnek a kockák, sajnáljuk így is ôket, hogy negyednapra rájuk szakadt az ég. Tópocsolyákat kerülgetnek nevetve, a kezükben sör-virsli, a háttérben az aktuális koncert dübörög. Fiú és lány érkezik, belegázolnak a sárba, lehemperednek a földre, kenik össze egymás arcát, testét, mindenét; gyorsabban, gyorsabban, végül iszapbirkózásba kezdenek, pillanat alatt közszereplôkké válnak, a szájuk piszkos-rózsaszín csík. A köréjük gyûlt tömeg röhögve figyel, új beszálló érkezik, két perc után már alig kivehetô, miféle, s dagasztják együtt a sarat, szabad a fogás, pont nem jár érte. Olykor diadallal kitekintenek a közönségre: mi mások vagyunk, mint ti, a tiszta makulátlanok – és minden mindegy alapon beleerôsítenek. Egy tolókocsis fiút kap le a kamera, sáros nadrágjában pilincka láb kucorog, ijedten felméri lehetôségeit, hogyan fog megszabadulni a ráfreccsent anyagtól, a szemüvegét törli, nem szól. A régi iszaposok örömmel fogadják az újakat, bôvül a csapat szépen, egyikük a szélen bámészkodó lány mögé kerül. A lány sikkant, kéznyomok a blúzán – egyelôre – aztán a hátán, ahogy vonszolják középre, érzi, nincs visszaút, kíváncsi is kicsit, milyen lesz, ennyi ember elôtt mégsem lehet rosszfej. Zavarognak a gondolatai, de együtt nevet a többiekkel, akik ellenállás híján alávágnak kicsit, a lány térdre esik, és megkezdôdik a módszeres besározás – lesz majd mit mesélni a kinnrekedteknek. A lány hagyja, hogy a meleg iszap beterítse, de csak addig, ameddig felfogja, mi történt vele, menekülne már: ô nem akarta; tán túlságosan közel ment pár perccel ezelôtt. De valahogy már nem vicces, a lány rádöbben, hogy végérvényesen belekeveredett, tudja, mekkora meló lesz lemosni magáról ezt a mocskot. Azután átvillan az agyán, hogy így zsír a buli, és maradhatna mégis, legföljebb egy tapasztalattal több ebben a szabad világban. A legvidámabb fiú akkor eléje lép, a sáros ujjával csíkot rajzol az arcára, mintegy beavatja a cinkosok csapatába, a többiek rakják tovább a hátát, a haját, és a jókedv végleg leolvad a lány arcáról, s barázdát húz rajta egy átlátszó csepp. A körülálló óvatosabbja tétován hátrál..., azután vált a kép. ● Jó fejek Horváth Júlia Borbála fotó: Sebestyén László
