Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Papp Sándor Zsigmond: Egy valódi sziget az illúziók tengerén
ti” egyszer használatos illúziója egy jól fényképezett, kényelmes helyszínen. Karnyújtásnyira a zuhanyzóktól. „...mégsem kulturális fesztivál...” Ma már ez is másként van. Köszönhetôen annak, hogy az elsô „szigetelôk” lassan felnôttek, már a gyerekeikkel látogatnak ki, másrészt a többségben is tudatosult, hogy a Sziget a tévében is mutatható, külföldön is sikerrel eladható üzleti vállalkozás. Amolyan nemzeti büszkeség, amely ugyan lehet, hogy kissé karcos, de már elfogadható és bevett szórakozási forma. Ezek s az évrôl évre egyre borsosabb belépôk végül a presztízs-kategóriába emelték a Szigetet: a mai karszalagos fiatal immár az irigykedô, sóvár tekinteteket gyûjtheti be a tömegközlekedési eszközökön. Az elfogadás mértékét mi sem jelzi jobban, hogy a korábbi elôítéletek nyílt vállalása (lásd a Szigetre elôször kilátogató Norbi videójának fogadtatása) ma már egyértelmû öngól: Norbi és felesége kínos magyarázkodásra kényszerült a médiában a jogos felháborodás miatt. Persze, még ma is van, aki úgy engedi el egy szem gyermekét a Szigetre, mint a spártai anya: kicsit félve, de azzal a bizalommal, hogy ha a csemete átesett a tûzkeresztségen, már a társadalom teljes jogú tagjaként tér vissza. S ebben van némi igazság. A Sziget tehát megszelidült (bizonyos olvasatban: felhígult), egyszerre lehet hazája a kompromisszumokat nem ismerô punknak és a konszolidált menedzsereknek, akik akkor is fehér ruhában jönnek ki, ha már nyakig ér a sár. Ám épp ez a legfôbb vonzereje, hogy ma már mindenkinek képes eladni valamiféle jelentéstartalmat: a butikokról tudomást sem vevô punknak a szabadság mámorát, a menedzsernek a prezstízst és a nosztalgiát, a középrétegnek pedig a kultúra illúzióját. Miközben egyszerre vegyíti a közösségi/tömegélmény és az individualitás elônyeit és hátrányait: a több ezer embert is befogadni képes rendezvényeket ugyanis egyéni ízlés alapján állíthatja, szervezheti össze a kilátogató. A Sziget azonban, bármennyire is szeretné, mégsem kulturális fesztivál. Egy élményt forgalmaz, az összetartozás, a felszabadultság, a fiatalság, a kordában tartott lázadás élményét, ám ennek semmi köze a kultúrához. Bár tagadhatatlan, azt az illúziót is képes felmutatni, hogy a kilátogató a kínálat miatt akár a mûveltség és a tájékozottság illúzióját is magába szívhatja. Tagadhatatlan, hogy vannak a Szigeten efféle szigetek, ám nem ez a fôsodor. Nem kell Spengler ig visszafutni ahhoz, hogy tudatosítsuk magunkban, a kultúra eltömegesedése egyben annak végpontját is jelzi: a kultúra eleve tömegellenes. A Sziget csupán arra jó, hogy felvillantsa a kultúra lehetôségét, de annak megélését nem tudja biztosítani, hiszen az elmélyülés intimitása gyökeresen ellentmond a harsány fogyaszthatóságnak. A kultúra itt csupán reklámozhatja magát, s hiába vonul ki egyre nagyobb erôkkel, csupán azokat vonzza, akik amúgy is érdeklôdnek iránta, miközben jelenléte nagyban hozzájárult a Sziget széles körû elfogadásához. A legfôbb paradoxon ugyanis épp itt tapintható ki a legélesebben: a sok mintha-élmény (mintha-szabadság, mintha-lázadás, mintha-kultúra stb.) egy olyan eredeti, megfellebbezhetetlen és erôs egyveleggé lesz, amit sehol másutt nem élhetünk át. A látszatok végül egyedi és megkérdôjelezhetetlen látványvilággá állnak össze, az illúzió pedig egyhetes valósággá nemesedik. A recept sikere ma már elvitathatatlan. Ezt egyrészt az is jelzi, hogy a Sziget kicsit mindegyik fesztivált a maga képére formálta át (Mûvészetek Völgye), vagy annak szervezôi vették át az irányítását (a soproni Volt). A siker másik egyértelmû jele a terjeszkedés: a marosvásárhelyi Félsziget vélhetôen csak az elsô a régióba kihelyezett leányfesztiválok közül. ● 4 BUDAPEST 2007 szeptember Pihend ki magad... a Lumináriumban! Katlan Tóni konyhája
