Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Papp Sándor Zsigmond: Egy valódi sziget az illúziók tengerén
illetve, ami még rosszabb, egy szupermarket díszletei között kell majd megélni a legfontosabb generációs élményt, a lázadást. Laboratóriumi körülmények között kell kirúgni a hámból, a szülôk és az ôket képviselô fogyasztói társadalom árgus szemei elôtt. Ha a veszély nem múlt is el teljesen, valamelyest csökkent: a multikat a szervezôk jó érzékkel visszaszorították azzal, hogy limitálták a szigeten való megjelenést, s bár így is minden évben kitelepül egy-egy, a Szigettel, annak szellemiségével elvileg semmilyen formában össze nem egyeztethetô multicég (Tesco, Pepsi, Saturn, Nescafe stb.), ez láthatóan a kényelmet, a „nem kell, hogy kimozdulj innen, mert mi mindent eléd terítünk” elvét szolgálja. A multi egy kicsit abban a helyzetben találja magát itt, mint az az afrikai diktátor, aki mindenáron a megdöntésére irányuló forradalom élére kívánt állni: el kell játszania, hogy élvezi, sôt, cinkosan kiszolgálja az ellene (is) irányuló, lázadó fiatalok szabadságélményét. Számításai helyesek, hiszen a lázadás elmúltával, a „közös élmény” nosztalgiájával úgyis visszacsábítja a „szigetelôt”, akit akkor már úgy kezelhet, ahogy mindig is szerette volna − mint a karámba szépen beterelt fogyasztót. A lázadás vad és kiszámíthatatlan terepérôl így lehet ma fájdalommentesen és mellékhatások nélkül átjutni a társadalom már ellenôrzött és jól karbantartott területére. Karanténból a szalonba. A fesztivál nagy erénye, hogy ezek ellenére is megtartotta a „sehová sem tartozunk” dacos illúzióját, hogy az, aki ide kilátogat, még mindig jó hatásfokkal érezhesse: itt külön szabályok és értékrendek fogadják, amelyeket minél intenzívebben elfogadva és megélve fityiszt mutathat a szülei által forgalmazott világnézeteknek. Ám ha jól belegondolunk, mindezt leginkább már nem a mûsor, nem a díszletek, nem a szervezôk fáradhatatlan zsenialitása garantálja, hanem az a – szerencsére megváltoztathatatlan – körülmény, hogy a fesztivál helyszíne egy sziget. Vagyis egy elviekben jól körülzárható tér, ahová ki lehet települni, és ahol – megint csak szimbolikusan – megszakad a külvilággal tartott valamennyi kapcsolat. Ez az elkülönülés, illetve annak illúziója ma már olyan jól mûködik, hogy nem is kell látványosan megszakítani ezeket a kapcsolatokat: nyugodtan lehet mobilozni, hírt adni magunkról, besurranni a városba (ezzel mintegy megtörve a varázst), mert a Sziget úgyis velünk jön, a karszalag jelenléte garantálja a kiválasztást, a „mi egy másik törzs vagyunk” megkülönböztetést. Jól mutatja a Sziget lényegét annak fogadtatása is. Eleinte a semleges „ez is csak egy új hóbort” legyintésével fogadták, a „majd ezt is kinövik” megengedô-elutasító kettôsségével, ám ahogy kezdett erôsödni a Sziget és az általa generált élmény, úgy lett hangosabb az elzárkózás. Ekkoriban kezdték forgalmazni a Sziget-legendákat, azokat a megbélyegzô elôítéleteket, amelyek még ma is sokak hozzáállását jellemzik. Csak néhány ezekbôl: „drogosok találkozója”, „ott csak a punkok és a pirszinges különcök érzik jól magukat”, a „Szigeten mindenki a sárban fetreng és a kosz az életeleme” stb, stb. Ekkoriban egy karszalagos fiatal jó eséllyel gyûjthette be egy buszon a nyugdíjasok, az aggódó apukák-anyukák izzó és megvetô tekintetét. Deviáns volt, aki a társadalom peremén, egy barakkban éli ki korlátlan és illegitim vágyait. A valóban megtapasztalható események felnagyítása, emblematikussá tétele ma is tapasztalható, sôt némiképp el is várják a Szigetrôl tudósítóktól. Ezért történhet az, hogy szinte azonnal megjelennek a fotósok és a tévé munkatársai, ha egy pocsolyában végre fürdeni kezdenek a szigetlakók. Ám míg utóbbiak a fényképen a szabadság kiélésének villámfelvételét, elôbbiek minden félelmük igazolását látják újra és újra. Pedig ez csak egy rítus a sok közül: a polgárpukkasztás, az elkülönülés és egyúttal a beavatás élménye, a „sosem leszünk olyanok, mint 3 BUDAPEST 2007 szeptember
