Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Jolsvai András: Visszajáró XLI.
27 BUDAPEST 2007 augusztus Ha azt mondom, Tompa utca, maguk nyilván azt mondják, rehabilitáció. Az mostanában úgyis divatos szó. De erre én meg azt mondom, lassan a testtel. Legjobb, ha megnézzük a saját szemünkkel. Van egy tizennyolcadik századi Pesttérképem, nem is épp az elejérôl, azon még jószerivel rajta sincs ez a rész. Termôföldek, dûlôutak, ilyesmi. Aztán persze elmozdulnak a dolgok a holtpontról, de még a tizenkilencedik század második felében is tele van Külsô-Ferencváros mindenféle üres telkekkel. A nagy árvíz elviszi azt is, ami volt, azután virágkertészek költöznek e tájra, nagyjából akkoriban alakul ki a mai utcaszerkezet, akkoriban jelennek meg a virágnevek az utcák között, Rózsa, Szekfû, Liliom, ezek közül mára is megmarad néhány. (Persze német a beszélt nyelv, és német az utcatábla is. Ez itt a Franzstadt, boldogult Ferenc királyunk emlékére, nyugodjék békében – fuvarosok, kereskedôk, mesteremberek és kétes egzisztenciák világa. De ha már Ferencet, Ausztria elsô császárát és Magyarország apostoli királyát emlegettük, jegyezzük meg itt, még e kósza zárójel keretében, hogy ahhoz képest, mennyit ártott e Habsburg uralkodó a magyarságnak, igazán szépen ápoljuk ápolandónak semmiképp se nevezhetô emlékét. Szûklátókörû, rosszkedvû osztrák hivatalnok volt ô, erôsen lötyögött a palást rajta, és nem kedvelte különösebben a Lajtán inneni területek lakóit. A hálás magyarság mégis ezermód kifejezte ragaszkodást: Ferencváros, Ferenc körút, Ferenc tér, csak bemelegítésül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a leghíresebb magyar csasztuska, a „Kossuth Lajos azt üzente” eredetileg így kezdôdött: „Ferenc császár azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni...” Hiába, bonyolult dolog a történelem – annál már csak a néplélek bonyolultabb.) De vissza a jelenbe. Vagy elôbb még a félmúltba. Az akkor formálódó városrésznek – melyet az Üllôi út és a Duna között jelölt ki magának a végzet – hamar a Bakáts tér lesz az egyik központja, s innen folytatódnak a lehetôségek részben Soroksár, részben Üllô felé – a területet pedig szinte középen a városrész fôutcája, a Grosse Haupt Strasse vágja ketté, melyet manapság már egyszerûen csak Tompa utcának hívunk. A legjobb, ha itt kezdjük mai sétánkat, a Tompa utca és a körút sarkán. Ahogy eltûnünk a körút forgatagából (és errôl a részrôl legjobb is eltûnni, olyan szomorúságos manapság), az az érzésünk, mintha egy másik városba kerülnénk. Egyirányú, majdnem-sétálóutcák, élénk színek, örökzöld virágok fogadják a sétálót. Új és felújított házak sora egymás mellett, feltûnô összhangban. Az elsô benyomás nagyon jó: sôt, sôt, talán jobb, mint amilyen a végsô kép lesz. (Elôreszaladtam, bocs.) Igaz, összehasonlítási alapom sincs igazán ezúttal. Ez a rész igazi Bermuda-négyszög volt a számomra, a Haller-utcai kultúrházat – melyet akkor Hámán Kató úti úttörôháznak hívtak – meg a piacot ismertem persze, és a Vágóhíd utcai futballpályákat. Villamosoztam az Üllôi úton meg a Mester utcán is, de ami közöttük van, arról halvány fogalmam se volt. Egyszer, valamikor a hetvenes évek elején elkeveredtünk erre egy oldalági rokonnal, aki a körúton lakott, az Albert Flóri borozója mellett, és váltig állította, hogy a Páva vagy a Tûzoltó utcában van egy biciklijavító. (Sallerozásról lett volna szó.) A mûhelyt persze nem találtuk meg, de bolyongtunk vagy két órát fel-alá, azonos vagy azonosnak látszó utcákon át, kidôlt-bedôlt házak közén, melyeket valami múltszázadi pókháló látszott befedni. Láttam én már szomorú helyeket ebben a városban, de ez a látvány, úgy emlékszem, túltett valamennyin. Mostan lakhatónak látszik a környék. De fôképp látogathatónak. Olyasféle egy kicsit, mint a Ráday utca (azért abból vonjunk le harminc százalékot), vendéglôk, kocsmák, szállodák és mindenféle helyek sorakoznak egymás után, de az erôs kérdés, milyen képet mutat a helyieknek – mondjuk éjfél és hajnali három között. (Na ez az, amit mi sosem fogunk megtudni.) Mi csak sétáljunk most, zsebredugott kézzel, gondtalanul. Nézzük, ahogy fölszáll a köd egy dzsumbujgyanús környéken. Meg azt is, ahogy kicsit visszaszáll reá. Any nyit megállapíthatunk, hogy ez a sokarcú világ most igazán él. A Páva utca sarkához közel például a Magyar Wing Chun Szövetség vert tanyát, közelében a Páva Pont Irodaház kínál kedvezményes áru irodákat. A sarkon a Ranyák üvegtechnika kápráztat ajánlatával el, szemben vele egy pompásan felújított bérház a harmincas évekbôl. Ez a Tompa udvar, homlokzatán az alkotó, Valkó Sándor építômester egészalakú szobrával. (Felfelé kell nézni, ez a titok. Felfelé egészen szép ez a város.) Átellenben a helyi MSZDP-iroda, a zárt ajtóra valaki újságcikket ragasztott. „Inkább robot a munka, mint hivatás” – remélem, ez nem a szocdem aktivistákra vonatkozik. Aztán balkézre a Ramada Szálló vadonatúj, mégis elég szomorúságos épülettömbje könyököl rá az utcára – szerencse, hogy néhány lépés után már a teljesen felújított Ferenc téren vagyunk. Szép, csak egy kicsit zavarba ejtô. Nem illik (még) a tájba. Megelôzte a korát. Vagy lekéste. Vagy a kettôt együtt mûvelte. Merthogy az alkotók egyszerre igyekeztek visszahozni benne a tizenkilencedik század hangulatát (padok, illemhely, effélék), és megelôlegezni a huszonegyedikét (szökôkutak). Ám minderrôl az ittlakók láthatóan még nemigen vettek tudomást. Feszengjünk még egy kicsit, aztán induljunk vissza a való világba. Visszafelé még merengjünk el azon, milyen lehetett ez a Tompa utca akkor, amikor Vajda János megírta (itt) az Üstökös címû versét – meg azon, hogy a Vajda János utcában miért nincs Tompa-emléktábla. Úgy illenék. ● Visszajáró XLI. Jolsvai András tasztikus ruházatokkal szemléltetik a korabeli módit szatirikusan leíró mondatokat. A címszerepet Fekete Ernô egy remek ötletre építi: többnyire az ellenkezô hangfekvésben szól, mint a szöveg. Ez a Tempefôi minden, csak nem méla. Dühösen alázatos és vidáman dühös. Kétségbeesése maga a féktelen mulatság. A többiek tudásuk szerint játsszák a szöveg elsô jelentését. Spindler Béla nyílt együgyûséggel, Újvári Zoltán szakszerû kidolgozással, Hollósi Frigyes megható átéléssel, Bezerédi Zoltán ismeretes vér tolulásával, Epres Attila pikírt pontossá gával jellemez. Bodrogi Gyula Szuszmir betétmeséjének tartalmát ugyan titokban hagyja, félreérthetetlenül jelzi viszont, hogy az rettentôen mulatságos. Botos Éva egyetlen széles nevetésbôl teremti meg a mûvészetek iránt közömbös nemes kisasszonyt, érzékeny lelkû nôvérét Sipos Vera nagy bátorsággal formázza: éppoly bátran fújja a harsonát, mint Csokonai-Hamvai szövegeit. ●
