Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Jolsvai András: Visszajáró XL.
32 BUDAPEST 2007 július Mielôtt elindulnánk, merengjünk egy percet el: végre is ez lesz a negyvenedik közös kirándulásunk – az már mégiscsak valami. Negyven út együtt, gondolják el! Az ebben a mi ráérôs, hónapos tempónkban bizony három és fél esztendô szinte. Egy törzsgárda, aki vagyunk. És közben bebarangoltuk Ungot és Berget, Hencidát és Bonchidát, plusz fél Pestet és Budát. (St s Da: elnézést.) Persze dolgunk maradt így is elég, csak bírjuk erôvel és elszántsággal – vagy ahogy a régiek mondották (konkrétan a Mikszáth kolléga), csak egészség legyen és egy kis jó kártyajárás. Nade akárhogy is, ünnep ez. És ha ünnep, akkor Ujpest – legalább, ami engem illet. Jó, jó, tudom, voltunk már eleget, dehát a hagyomány az hagyomány, azért csak bízzák rám, majdcsak kitalálok valamit, hogy önök se unatkozzanak, és én is jól érezzem magam. Menjünk, mondjunk, az ujpesti szigetre ünnepelni. Ebben az a jó, már induláskor, hogy ujpesti sziget valójában nincs is: egyfelôl, mert az a földnyelv, melyet ma be fogunk barangolni, nem is sziget voltaképpen. Az volt, valamikor, de aztán a Téli kikötô átalakításakor Megyer felôl feltöltötték, így hát legfeljebb a félsziget névre aspirálhatna. Az persze más kérdés, hogy mégis szigetnek hívják, hivatalosan is – nyilván a régi idôkre emlékezve – méghozzá duplán. Az északi részét Palotai szigetnek, a délit Népszigetnek nevezik a térképészek. Mi, ujpestiek persze fütyülünk a hivatalos nevekre, nekünk ujpesti sziget ez, az öregeknek Szunyog-sziget, mondjuk, mint látjuk, teljesen szabálytalanul. Azt már nem is említem, hogy közigazgatásilag persze nagyrészt Angyalföldhöz tartozik. Szerintem indulás elôtt ennyi bonyodalom éppen elég lesz. Sihederkoromban, amikor a kisváros más részei mellett ezt a szigetet is birtokba vettem, legtöbbször biciklivel közelítettem meg. Az ujpesti híd (jó, jó, tudom, Északi Összekötô Vasúti, dehát csak nem gondolják, hogy akadna élô ember, aki így nevezi?) jobboldali sávját akkoriban még a kerékpárok uralták – mi, a Kossuth utcai galeri tagjai, hetente kétszer-háromszor biztosan végigzúdultunk rajta. Ha úri kedvünk úgy hozta, átkerekeztünk egész Pünkösdfürdôig – visszafelé a Hableány kocsmában lehajtva egy nagymálnát vagy egy kisfröccsöt. De az esetek többségében csak a szigetig mentünk, egykerekes kunsztokkal szórakoztattuk a lányokat a szigeti lehajtón, aztán kiültünk a horgászok mellé a budai partra, vagy begázoltunk szügyig az ártérbe, felfedezve a terepbiciklizést évtizedekkel a mountain bike megjelenése elôtt. Most azonban nem javaslom a biciklit: sem a híd, sem az én térdem nincs olyan állapotban. Maradjunk csak a személyautónál, suhanjunk végig a Külsô Váci úton, csodáljuk meg, mennyi változás esett, esik és fog esni arrafelé (csak nézzék meg a tûzfalakra küldött óriásplakátokat, micsoda eljövendô városközpontokat hirdetnek – hiába, lassan elkészül a nullás híd, Ujpest logisztikailag is a világ közepe lesz), aztán forduljunk be balra nagy ívben a Zsilip utcába. (Két romgyár között, a senki földjére.) Fontos szabály, hogy az elsô percekben nem szabad hôkölni, bármi történjék is. Pedig nem bármi történik, hanem valami nagyon is szomorúságos dolog. Mintha egy hollywoodi katasztrófafilm díszletei között járnánk, közvetlenül az elsô atomtámadás után. Kosz, por, pusztulás, kidôlt-bedôlt kerítések, rozsdásodó oszlopok, és persze egy nem túl sok jót ígérô zsákutca-tábla. Legjobb, ha esô után megyünk, olyankor a dús vegetáció legalább enyhít valamit a fájdalmunkon. Errefelé, ameddig a szem ellát, a hajó- (és daru-) gyár büszke csarnoka és telepei állottak egykor, meg persze az ujpesti kikötô intézményei. Mára elpusztult minden, egy-két kisebb csarnokot bérelnek csak titokzatos viszonteladók, lompos kutyákkal és tar védôrzôkkel. Hanem, ha e nehéz részen túljutunk, csak kiderül, hogy van élet a halál után. Ha az ember a Vasmacska kocsma (pacal, velô) melletti parkolóban (vagy inkább porkolóban) hagyja a kocsit, és veszi a fáradságot, hogy körbesétálja a sziget maradékát, biztatóbb (de mindenesetre érdekesebb) képet alkothat a dolgok állásáról. Rögtön a híd lábánál egy különös farm vonzza magához a sétálókat (minden elképzelhetô két- és négylábú elôfordul ott, bádogviskók és nemzeti zászlók társaságában, s a felirat „friss kecsketej kapható”), aztán közepesen elegáns nyaralók keverednek elegálatlanokkal: hajléktalanszálló és yachtkikötô ad egymásnak randevút itt, a tizenkilencedik század találkozik a huszonegyedikkel. Ritka pillanat ez, nem is marad így sokáig. Biztos vagyok benne, hogy aki végigböngészné a vonatkozó telekkönyvi kivonatokat, meglepô eredményekre jutna. Mint ahogy abban is, hogy egy évtized múltán ilyesféle sétáló, mint mi is vagyunk, nemigen juthat már be erre a vidékre. De ne szaladjunk ennyire elôre. Sôt, egyáltalán ne szaladjunk sehova. Andalogjunk inkább, kart karba öltve, nyugodtan: élvezzük, ahogy a hatvanas évek levegôje beszorult ide Pest és Buda közé – sétáljunk végig a parton, gyönyörködjünk a Hajógyári Sziget és a budai hegyek panorámájában, igyunk egy sört a bárkára emlékeztetô kisvendéglôben, és gondoljuk azt, hogy fiatalok vagyunk, vidámak és tetterôsek, elôttünk az élet. Vagy legalábbis a Meder utcai gyalogátjáró. ● Visszajáró XL. Jolsvai András Ágai Adolf, Porzó életérôl nyílt kiállítás a Városvédôknél (V. Kossuth Lajos u.14.) június 20-án. Július 13-ig látogatható. Dr. Nagy Károly színes, érdekes tablókat állított össze a magyar humor egyik legkiválóbb alakjáról, aki 1916. szeptember 22-én halt meg Baross utca 11. szám alatti otthonában, s a Kozma utcai temetôben nyugszik. Sírját szép szobor díszíti, de hajdani lakóházán máig nincs emléktábla. adják elô Cervantes meséjét. S így szinte mindenkinek két énje is van, egy köznapi, alantas és egy ideális. Kivétel éppen a két fôszereplô. Az író és regényalakja ugyanis külön-külön is megkettôzôdik. Cervantes egyik énje író, költô, színész, a másik balek adószedô, hôse pedig egyfelôl köznapi köznemes, Alonso Quijana úr, másfelôl ábrándos lovag, Don Quijote de La Mancha. Sancho viszont egy és oszthatatlan, mindegy, hogy az írót vagy annak hôsét szolgálja-e. Rajta kívül azonban mindenki ketten van. Ideál és reál régi szép kettôssége ott lapul mindenkiben. A bús végû musicalben, ahol a fôszereplô egyik énje meghal, a másikat meg az inkvizíció várja, ennyi a remény záloga. ●
