Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Buza Péter: A pesti éjszaka királynője volt
szonöt éve megkerestem és megtaláltam, azt mesélte, hogy Lujza aranyba fektetett vagyonát, ékszereit Licsinek becézett Leonhard öccse Klieningbe szállított koporsójába rejtve csempészte Ausztriába még az államosítás elôtt. S amit Lujzáról gondolok, hogy rendkívül talpraesett, a szabad cselekvésben semmiféle gátlással nem korlátozott asszony volt, abba igazán beleiillik a történet hitelességének feltételezése – talán valóban így történt. Az államosítás nem az egyedüli csapás, amit el kellett szenvednie a sokáig szépreményû s ezeket a reményeket aprópénzre (sôt!) váltó virágárus leánynak. 1951 nyarán kitelepítik Gyöngyössolymosra. Többször is kérvényezi a hatóságnál, hogy visszatérhessen (hivatkozik betegségére, orvosi szakvéleményt csatol a leveléhez, hivatkozik arra, hogy semmi jövedelme nincs – és akkor már tényleg nem lehetett –, hogy odaadó híve a népi demokráciának – igazi hitének természetérôl azonban nyilván nem csak legszûkebb környezete tudott (Lujza, amióta ottani háza megépült, mindvégig a Nagymezô utcában lakott, s napi látogatója volt Szent Teréz templomának). Még azt a trükköt is beveti a maga mentségére, hogy olykor titkos kommunista összeesküvôket fogadott be tanácskozni a lakásába! De minden hiába. 1953 nyarán jöhet majd csak vissza a fôvárosba, folytatni ami az egyetlen öröme maradt akkorra: a templomba járást. Aztán következik 1956 késô ôsze, talán tele, esetleg már 1957 január? – a pontos hónap, nap már a házmester elbeszélésének idejére rég elveszett a ház emlékezetébôl –, amikor egy szál kézitáskával kisétál a Nagymezô utca 22-24. számú ház kapuján, hogy meg se álljon a szülôfalujáig. Egyedül ment, elvált asszony volt, férjét magyarul Goor (néha Goór ) Lajosnak hívták, valószínûleg osztrák lehetett ô is – adat árulkodik arról, hogy csak németül beszélt, sorsáról semmit nem tudunk, mindössze annyit, hogy 1912 körül házasodhatott össze a királynôvel, s hogy Lujza a válás után is, szó szerint a sírig, megtartotta asszonynevét. (Egy, a férj nemességére utaló „von” szócskával bôvítve, ám hogy okkal és joggal tette-e, az nem derül ki az elérhetô forrásokból.) Ötvenhéttôl szülôföldje tehát újra az otthona. Wabitsch Lujza mindig is ápolta kapcsolatait falujával. A Pesti Futár nem túl barátságos hangvételû cikke szerint például 1907-ben is hazautazott Klieningbe, hogy részt vegyen a támogatásával felépült templom felszentelésén – valószínû azonban, hogy ez csak álhír, ugyanis a Fatimai Szûznek szentelt kis templomot csak valamikor 1940 körül építették fel, az viszont bizonyítható: ennek mûködését aztán valóban s bôkezûen támogatta. Amikor ötvenhat-ötvenhétben hazautazott, még a templomot is építô Va lentin Stückler volt a plébános, aki már régóta dédelgette álmát, hogy egyházi óvodát és háziasszonyképzôt alapít Bad St. Leonhardban. Luise von Goor teljes vagyonát ajánlotta fel a nemes célra. Cserébe kis lakrészt kért az épülô Josefheim épületében, ahol élete végéig lakhat, ahol ápolják, ahol együtt imádkozhat a kicsikkel, ô, akinek soha sem volt gyermeke. 1964. augusztus 19-én halt meg – a halotti bizonyítvány szerint végelgyengülésben. Kilencvenegy éves volt. A klagenfurti püspök temette a Bad St. Leonhardi 24 BUDAPEST 2007 június Az intézet, ahol utolsó éveit töltötte Díszsírhelyen nyugszik a „jótevô”
