Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Buza Péter: A pesti éjszaka királynője volt
öregtemetôben, díszsírhelyre persze. Az egyházközség jótevôjét – sírkövén ott áll: Wohltäterin – a pénzén emelt intézmény kis neveltjei (vannak most is vagy százan, s így van ez már a hatvanas évek eleje óta, a háziasszony-képzés idôközben kikopott a gyakorlatból) halála napján, augusztus 19-én misén emlékeznek rá, hálaimába foglalva általános tiszteletet kivívott személyének emlékét, nevét. Gondoljuk csak meg, most, hogy mi is hálás szívvel emlékezünk rá, mert újra egy hátborzongatóan remek történettel örvendeztette meg mindazokat, akik hévvel gyönyörködnek Pest históriájának minden nehezen hozzáférhetô legendájában. Gondoljuk csak meg: mi volt ez az élet? Egy híres pesti polgáré a bohémabb fajtából. Gondoljuk meg, hogy maga a nagy Andrássy mentette meg a bezárástól a Tátrát, mert hálás volt Lujzának, tudjuk miért. Hogy Lujza a világ közepére utazott az új életért annak idején, az egyszerû szegénységbôl. Hogy mindig minden helyzetben feltalálta magát, hogy gátlást nem ismerve hasznosította üzleti tehetségét. Hogy vagyont gyûjtött, irigyelt és sikeres asszonyként került aztán szembe sorsa újabb lesujtó fordulataival, s hogy közben s talán éppen ezért, megtalálta újra a célt, ami felé törekedni maradt aztán minden ambíciója: megmenteni a vagyont, hogy jó ügyet szolgáljon, s aztán fel is használni, imádságos odaadással. József fôherceg, gróf Andrássy Gyula , az ifjabb, a most meg nem nevezett további urak és vendégek pénze téglává lett, kötôanyaggá, berendezési tárggyá, nemes intézménnyé. Így s ezért a Josefheim is Budapest, bizony. Ezzel lesz kerek az élet – s a halál. ● 25 BUDAPEST 2007 június Egy mulató emlékkövei Az idô ott hagyja mindenütt a nyomát, még akkor is, ha az utókor a legtöbbször komoly igyekezettel próbálja kitörölni az elmúltak akárha épített emlékezetét. Aki bejut a zuglói Erzsébet királyné útja 1/b. számú ház általában zárt kapuján az 1941-ben emelt épületnek, Goór Lajosné harmadik bérház-vállalkozásának az udvarára, bôven talál szétszórt, megkopott, az eredeti helyükrôl kipenderített mûkô-köveket a kertben. A valamikor díszesen kiképzett Pompei kert – a táncparkettet körülölelô vendégtér – kertészeti-építészeti eszközökkel kialakított felületének maradványait. Görög mulatságok klasszikus figurái tolonganak az öntött dombormûveken, a vázák testének palástján, a már régen ledôlt oszlopot takaró mûkôlapokon. A tér kialakításának azt a tervét, amely ezekben a nyomokban megtestesül, még a pesti éjszakák vállalkozó kedvû királynôje terveztette meg Vágóval, akkor, amikor az 1920-as évek végén kísérletet tett arra, hogy mûködése klasszikus terepén ismét boldoguljon. Tudjuk, ez az új Jardin sohase lett már olyan, mint a régi volt. S azt is, hogy 1935-tôl nem is Wabitsch Lujza mûködtette. Továbbá, hogy abban az évben bérbeadta, s hogy 1941-ben aztán lebonttatta: helyén lakóházat építtetett fel még abban az esztendôben. De a régi kertet nem bolygatta meg a változás: megmaradt sétahelynek a bérlôk számára. Aztán jött az államosítás, s ha a lakók „szocialista megôrzésbe” vették is át az épületet, a hajdani mulató köveivel miért is bíbelôdtek volna? Nemhogy megôrizzék... Ennyi maradt belôle, ahogy ezen a néhány felvételen látszik. S lehet, hogy ez az utolsó évkör, a mostani, amikor a régi fénybôl, az elveszett világból legalább ennyi még nyomtatásban megmutatható. Képeslapon a régi udvar, kövek a mai udvaron
