Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Buza Péter: A pesti éjszaka királynője volt
Klieningben született, ezt számon tartja a mulató Budapest irodalma, de családjáról eddig gyakorlatilag semmit nem tudtunk. Laczó Sándor helyszínen végzett kutatása szerint 1873. június 2-án látta meg a napvilágot, a karintiai Kliening község 21. számú házában. Édesapja Joham (ha elírás, az anyaköny vet vezetô személy írta el) Alois schief lingi lakos. Édesanyja Wabitsch Rosina . A szülôk nem éltek együtt, s nem is házasodtak össze soha. Ami nem ritkaság ebben a korban és ebben a tartományban – mondják a helybéliek. Kliening, amely csak 1896-tól önálló község, szegény falu ezekben a 19. századi évtizedekben. Lujza gyermekkorában a felnôtt lakosság faszénégetésbôl és szénkereskedelembôl élt. Hogy ôt és öccsét, Leonhard ot, aki a harmincas évektôl majd szintén Magyarországon, Lujza háztartásában lakik, mibôl tartotta el az édesanyjuk, arról csak annyi a bizonyosság: alkalmi keresetbôl, szegényesen. Nagy lehetett otthon a nyomorúság. De csak mint másutt akkortájt és azon a tájon. Húsz-huszonegy év és semmi több a szülôfalu hegyei közt. Aztán: Budapest. Ahol elsô önálló üzlete egy – majd több – pezsgôspavilon a millennium nagy közönségvonzó attrakciójának, Ôs-Budavárának kulisszavárosában. Magas protekcióval elnyert remek befektetés, dôl a pénz Lujzához, van, akinek soha sem elég, ha ihatja, mámorító nedû, pezsgô kelléke a hétköznapi s a napközbeni pezsgésnek. (Lujza ezt az italnemût tekinti üzletéhez egyedül méltónak vendéglátós mûködésének minden állomásán. Leghíresebb mulatóhelyén, a Jardin de Paris-ban, a Liget határán is csak ezt volt szabad felszolgálni a vendégeknek. Ismert anekdota a hôskorból, hogy a sörre áhítozó nyári kuncsaft a szomszédos kocsmából volt kénytelen hozatnia magának egy korsónyit ebbôl a „bugrisoknak való” szeszféleségbôl, a fônöknô megvetô megjegyzéseit kényszer-végighallgatva.) A pezsgôbôl összegyûlt tôke elég volt ahhoz, hogy egy igazi mulatót kezdjen bevezetni a fôvárosi éjszakában. Ez a Király utcai Tátra, mondén és sokszor botrányos hely, verekedések, leleplezett szeparéjelenetek, rendôrségi ügyek egymás hegyén-hátán. 1908-ban kis híján be is zárják – rendôrileg –, de ez már nem érdekli igazán Wabitsch Lujzát, még ebben az esztendôben megnyitja ugyanis a Jardint a Hermina út és az Erzsébet királyné útja sarkán, s ezt már szinte csak a valóban elôkelô közönség látogatja, ahogy a pezsgôspavilont is annak idején. Igen hamar az elsô számú éjszakai lokálja lesz a fôvárosnak. Akik hôsnônk szakmai életútját elemzik, errôl meg a Nagymezô utcában hamarosan megnyitott másik, mondhatni téli vállalkozásáról, a Jardin d’Hiver [Télikert] névre keresztelt, bérházzal egybeépített mulatójáról mondanak el minden szépet, jót és fontosat, kinevezve Lujzát a pesti éjszaka királynôjének. Amíg be nem üt a háború vagy inkább annak utolsó felvonása, a vörös forradalom, Wabitsch ezekbôl a mulatókból szépen megél, sôt, a késôbb történtekbôl jól látszik, jelentôs vagyont halmoz fel, de 1920 körülre mindkét üzletét feladja, a Nagymezô utcai bérház bevételébôl bôven megél, és nemsokára be is fektet már újra: 1928-29-ben az igazán jó hírû Vágó Lászlóval terveztet régi mulatója telkén egy ikerbérházat, illetve egy, az elôzônél építészetileg sokkal színvonalasabb mulatót (a mai Hermina út 1/a és 1/b számú telkek). Kimondottan polgárinak minôsülô, megállapodott egzisztenciájú családok költöznek be az art-deco stílusú otthonokba (nem túl gyakori építészeti stílus ez Budapesten és Magyarországon, s ez itt a Városligetnél e stílusnak az egyik legszebb megtestesülése), például a mai jogászprofesszor, Ádám György családja, akik 130 pengôt fizettek Lujzának: „mo gorvának, pökhendinek tûnt, csak németül beszélt édesanyámmal, aki nálunk az otthon ügyeit intézte.” Sok pénz volt ez, a családfô, a matematikus-csillagász Ádám Manó az egyetemen magas fizetést húzva is legfeljebb 800 pengôt keresett havonta. A háztulajdonos 1935-ig mûködtette ezt a mulatót, akkor bérbeadta Mihók Istvánnak, aki teljesen átépítette, kertjét átrendezte, hogy változó bérlôk aztán egészen 1940-ig újra és újra megkíséreljék olyan ragyogóvá varázsolni, mint volt fénykorában – de ez soha nem sikerült igazán. 1941-ben lebontották – már csak a kertben látható az egykori nyári vendéglô nyoma, egy-két, a sétányt díszítô mûkôváza roncsa –, a helyén pedig Lujza, immár mint Goór Lajosné , újabb bérházat építtet. Ez idôtôl fogva vagyonát már három tekintélyes épület bevételeibôl gyarapíthatja, s bizony nyal meg is teszi, amíg teheti. Teheti az újabb háborúig zavartalanul, és azután is, az államosításig. Hogy aztán mi lett ennek a vagyonnak sorsa, azt persze senki sem tudja, tudhatja, legfeljebb sejtheti. Sejteni, hogy ez volt az az összeg, amit teljes egészében jótékony célra hagyott, de már nem Magyarországon, hanem Bad St. Leonhardban, amint Laczó Sándor kutatásaira hagyatkozva beszámolhatunk a részletekrôl. A Nagymezô utcai ház egykori házmestere egyébként, amikor vagy hu-23 BUDAPEST 2007 június Templom a híres szülött pénzébôl
