Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Zeke Gyula: "Ravatal előttetek, ravatal" - Puskás Ferenc halálára
19 BUDAPEST 2007 január Ültem a konyhában a hokedlin, és néztem, mint borotválkozik apám. Megvertük épp csodaszépen a vébén a brazilokat, tízéves voltam tehát. Ültem a hokedlin, és megkérdeztem az apámat, hogy mi, magyarok, nyertünk-e már valaha vébét. Azt mondta, miközben a pamaccsal a habot keverte, hogy nem, csak majdnem, kétszer majdnem. Harmincnyolcban az olaszok, ötvennégyben a németek ellen kaptunk ki a döntôben. Kikaptunk a döntôben? kérdeztem. Nem voltunk elég jók? De igen, válaszolta, ötvennégyben ugyanazon a vébén ugyanazokat a németeket a selejtezôben 8:3-ra vertük meg, mert a csapatunk volt az Aranycsapat, elôtte négy éven át senkitôl sem kapott ki a világon, és a mi csapatunkban játszott a világ legjobb játékosa. Ki volt az, kérdeztem, miközben arca eltûnt már a fehér hab mögött. A Puskás, mondta halkan. A Puskás Lajos doktor a Vasasból, kérdeztem kissé megrökönyödve, mert ôt már láttam játszani, és nem tett rám különösebb benyomást. Átfutott az agyamon még, biztosan megöregedett, és azért nem játszik már jól. Á, dehogy, válaszolt ugyanolyan halkan, s húzta le közben a szôrt az arcáról. Párbeszédünk csendjeit a sercenés puha hangsora permetezte. A Puskás Ferenc , mondta, és mint aki nyelvbotlást javít, hozzátette még: az Öcsi. És ha mi voltunk a legjobbak, és nálunk játszott a világ legjobb játékosa, és elôtte 8:3-ra megvertük ugyanazokat a németeket az elôdöntôben, akkor hogyan veszíthettük el azt a vébét, kérdeztem az apámat, fölállva már a hokedlirôl. Kicsit hallgatott, maga elé nézett, a maradék habot a mosdóba csapta, és azt mondta változatlan halkan: nem tudom. A többire nem emlékszem, csak az az ismerôs nyugtalanság maradt meg bennem örökre, ami akkor fogja el a gyermeket, ha még isteni korban lévô apjától ezt a választ hallja, nem tudom. Párbeszédünk jelentôségét utólag sem túlozhatom el. Beavatás volt ez, miként megy gyôzôdésem szerint minden fönt említett esetben és alakban az. Megtudja belôle a gyermek, hogy mit jelent magyarnak lenni, és a további iskolai meg iskolán kívüli tanulmányai aztán színezik, gazdagítják már csupán e tudást. Ez a párbeszéd járt a fejemben, amikor december kilencedikén szombaton – ahelyett, hogy csatlakoztam volna a szombatonként immár huszonnyolcadik éve együtt játszó csapatomhoz –, kigyalogoltam a Népstadionba, amelyet elfogadhatatlan módon még bôven életében az elhunytról neveztek el. Jó húsz éve nem jártam ott, igaz, akkor a Mezey -féle csapat még 3:0-ra verte a vébére készülô brazilokat, tudják, az csapat, amelyik azután kint – életem talán utolsó vébéjén, ahol ott voltunk –, beleszaladt abba az oroszok elleni hat nullba, a közvetlen elôzményeket nézve ismét csak érthetetlenül, végzetszerûen. Azt a meccset a Horizont moziban tekintettem meg a barátaimmal, telt ház volt, néma belenyugvás. Ott voltam azután 1981-ben is azon az öregfiúk meccsen, ahol az akkor ötvennégy éves Puskás és társai még mindig képesek voltak megtölteni a stadiont, és a játékukkal nem okoztak csalódást. Álltunk ámultan a lelátón, és onnan is emlékszem az apám egy mondatára. Puskás a kezdôkörbôl kitett egy labdát a Budainak. Repült ama baltól kapott iste ni ívben a bôr, és Puskás láthatólag úgy rúgta, hogy tudta, lassúbb már a Púpos. És amikor a labdával egyszerre értek a fûnek arra a jól kiszámított, egyetlen pontjára, és Budai persze lekezelés közben mindjárt maga elé is tette a labdát, akkor az apám – ugyanazon a borotválkozás közbeni hangon – így szólt még, látod, ezt mondtam. Ez a huszonöt év és az a megelôzô másik huszonöt év, amelynek során Puskás nem léphette át a magyar határt, ki is adja életem ötven évét, azt az odakünn eseménydús, itthon jórészt döglött félszázadot, amióta Puskás a magyar futball-rajongók számára végképp legenda lett. Akik életkoruknál fogva 1956 elôtt a pályán láthatták ôt, már alig valamit tudhattak fényes pályafutása Real Madrid-beli második virágkoráról. Gólkirályságainak, BEK-, spanyol bajnoki és egyéb gyôzelmeinek a száma jellemzô módon sokuk elôtt csak most, a halálakor megjelent méltatások révén vált mitologikus emlék-masszából adatszerû tudássá. Az utolsó hazai nagy meccs, amelynek kapcsán e félszázad során szó került róla, az évszázad mérkôzésének mondott londoni 6:3 itthoni visszavágója volt, az 1954. május 15-én lejátszott 7:1. Ez nem csupán arról nevezetes, hogy még pompásabb játékunkkal már edzôpartnerré fokoztuk le az addig félelmetesnek mondott angolokat, de számomra ismét egy sokszor hallott apai anekdota okán. Jegye volt ugyanis a még épp egyetemista apámnak a meccsre, tizenöt forintjába került, s nem kis szerencsével jutott hozzá. Igyekezett a stadion felé, amikor a Verseny utca Baross tér felôli végén – itt és mind a környezô utcákban voltak ugyanis felállítva az elsô ellenôrzô pontok, nem a bejáratoknál –, egy férfi tette a csuklójára a kezét. Uram, nyolcszáz forint! – nézett rá átható tekintettel. (A kezdô tanári fizetés 1004 forint volt ekkor.) Köszönöm nem – válaszolta apám –, én látni akarom ezt a meccset. Ma sem bántam meg! – szokta zárni a történetet, amely az én mitológiámban viszont – szegény Puskástól most már teljesen függetlenül –, rendre a beteg Nemecseket látogató Pásztor fiúk nevezetes mondatát idézi meg: „Nekünk ezért nem jár csokoládé.” Szóval ez így mind ott kavargott a fejemben december kilencedikén a Népstadionban az O-szektor bejáratánál, a pompózus gyász-kehellyé alakított aréna gyertyafény-remegésében. Nekem is volt gyertyám, a Dózsa György út felôli bejáratnál kaptam avval a szórólappal együtt, amely A Nemzet Búcsúja címet viselte, s amelynek címoldalán Puskás guggol egy BEK-trófeával a füvön, és a jobb alsó sarokban három sor olvasható Pilinszky Gyászából: „...állsz tûnôdve és hagyod, / belépjenek, mint sûrû gyász, / a foszló csillagok”, a hátoldalán pedig a fényes pályafu tás siker-állomásait részletezô felsorolás látható, a mûfajhoz éppen nem illô Legendárium cím alatt. A szórólap a 29729-es számot viselte. Mielôtt csatlakoztam volna a gyászolókhoz, kedvem tartotta meginni egy unikumot, amelyet az alsó és a fölsô szektorsort elválasztó gyalogos karéjra települt árusok egyikénél rendelhettem meg, hatszáz forintért. Nem állt módomban lemérni, megütötte-e a féldecit, megnyugodtam A jelenet, amelyet most felidézek, vagy valami ehhez hasonló, bizonyára százezrekkel megesett, akik nem éltek, vagy nem voltak még beszámítható korban 1954-ben, s akiknek apja – már ha apával bírtak –, nem volt mindenestôl futballanalfabéta. Az is rémlik, hogy a szakasztott mását láttam valami filmben, de baráti segítséggel sem tudtam rájönni – ha ugyan nem álmodtam –, hogy melyik lehetett az... szöveg: Zeke Gyula fotó: Kálló Péter
