Budapest, 2007. (30. évfolyam)

1. szám január - Zeke Gyula: "Ravatal előttetek, ravatal" - Puskás Ferenc halálára

20

BUDAPEST

2007 január

csupán, hogy az a sör, amit a ceremónia végeztével fogok inni, bizonnyal olcsóbb lesz majd. A gyertyám meggyújtásában azután egy magas, magányos, fekete hajú lány segített. Álltam az égô gyertyával, Novotny Zoltán épp a szívpanaszokkal kórházba szállított Schmitt Pál

szavait tol

mácsolta, körülnézhettem s elgondolkodhattam végre, miért vagyok én itt. Semmiképp sem úgynevezett tudósítóként, nem azért tehát, hogy a BUDAPEST olvasóinak beszámolhassak a kétségkívül egyszeri és fontos eseményrôl. A dolog fordítva áll, ott voltam, mint pesti ember, mint futballozó rajongó, mint országpolgár és a világnak egy fia, és miután ott voltam, meg is akarom írni „élményeimet”. És miért, miért is voltam ott?

Azért elsôsorban, mert igen régóta érzem szükségét a társas csendnek, és Puskás Ferenc temetésén jó eséllyel számíthattam e csendre. Szakrális pillanatokra éhes hitetlenként álltam ott, és persze csalódnom kellett. Nem is elsôsorban azért, mert kétszer is felhangzott a lelátón félelmes erôvel a „Puskás Öcsi! Puskás Öcsi!” rigmus. Elôször, amikor a kivetítôn Szepe

si akkori hangjával lejátszották a londoni harmadik gólt, avval a kegyelmes visszahúzós csellel, másodszor pedig akkor, amikor az ágyútalpra helyezett koporsó elhaladt a B-közép elôtt. Hátborzongató volt látni és hallani, hogyan zúg és szurkol a nép egy halottnak. Csalódnom kellett azért is, mert a stadion felett végig egy helikopter kerengett. Az a rohadék égi darálás tényleg és megbízhatóan megölte a csendemet, íme tízezredik példa, miként teszi tönkre a média – mint Heisenberg

híres példázatában a kutató a sejtet –, a puszta jelenlétével az eseményt, amelyet bemutatni óhajt. Mert vélhetôleg ezért kerengett kitartóan fölöttünk, és nem fontoskodó biztonsági okokból, néha a kivetítôre bevágták ugyanis a gyertyafényes stadion amúgy tényleg szép égi képét.

Azért is mentem oda, mert látni akartam, hogy az elmúlt hónapok elkeseredett, veszélyes és siralmas utcai mozgalmai mellett van-e még méltóságos, szelíd alakja a tömegnek, amelynek amúgy minden megjelenésétôl jó húsz éve zsigerileg irtózom, és igyekszem távol tartani magamat tôle. Másként szólva: képes lesz-e a gyász egyszeri alkalma némán egymás mellé terelni olyan embereket, akik amúgy félnek egymástól, és a másik puszta létét tekintik boldogulásuk és jó közérzetük legfôbb akadályának. Nos mondjuk, talán. Az ottlétem – bizonyára nem véletlenül – nem úgy alakult ugyanis, hogy mindezt teljes bizonyossággal megtudhattam volna. A tömeg elôször is – amint azt a hétfôi sajtó jobbára keserûn szóvá is tette – nem volt elegendôen nagy. Nem csupán a szervezôk és Koltay Gábor

megad

ramaturgiájának várakozásait múlta alul, de az én várakozásaimat is. Meg voltam gyôzôdve róla, hogy tele lesz a stadion, s hogy ennek folytán Puskás Ferenc temetése lesz a Kossuth Lajosé

óta a fôvárosban a legnagyobb végtisztesség-adás. Tévedtem. A már említett több nemzedéknyi ûr megtörte a mitológiát. A leghíresebb magyar, Puskás Ferenc halála éppúgy elégtelennek bizonyult a kollektív megrendülés kiváltására és megélésére, mint ahogy jól láthatóan az egyetlen világtörténelmi jelentôségû magyar esemény, az 1956-os forradalom évfordulós ünnepei is csak a társadalmi és a politikai megosztottság minduntalan felmutatására és mélyítésére (voltak) alkalmasak. Félve-vágyott tömegeim nemcsak azért nem töltötték meg a stadiont, és álltak végre csendben, fekete ruhában, mert a szervezô bizottság túl hosszú szünetet hagyott a haláleset és a temetés között, vagy mert a média párhuzam-valósága elhitette velük, hogy a tévé elôtt ülve a személyes részvétel kockázatai nélkül is jelen lehetnek egy adott helyen, de azért is, mert nem rendültek meg elegendô számban és talán nem is annyira. Iksz, ötvennyolc éves ismerôsöm – abból a meglátásom szerint egyébként mindkét oldalon bôséggel fellelhetô, posztkádári típusból, amelyik magától értôdô természetességgel nevezi románnak a húsz éve itt élô erdélyi magyart – nehezményezte, hogy Puskás miért maradt kint 56-ban, amikor „mi” itt maradtunk, és adták volna inkább neki – mármint nem Puskásnak – azt a száznyolcvan milliót.

Azért is mentem oda harmadsoron – hogy jelenlétem indokait tovább soroljam –, mert látni és tapasztalni akartam, hogy a nemzeti idol alakjának és halálának elkerülhetetlen intézményesítése, spirituális és politikai kisajátítási kísérlete képes-e kapcsolatban maradni a valóságos személlyel és a mégiscsak tömegesen támadt, tényleges érzelmekkel, vagy mindenestôl meghamisítja ôt és fölszámolja azokat. Hiszen tudjuk, hogy Puskás mérsékelt, társadalmilag mindenestôl konvencionális istenhitéhez nem a szeged-csanádi megyéspüspök és a Bazilika altemploma, hanem a kispesti kerületi plébános és a Honvéd pálya melletti, kocsmákkal szegélyezett temetô illett volna inkább. Tudjuk, hogy ôrnagyi rangja militáris dekórum volt csupán, amelyet Farkas Mihály biggyesztett a vállára, s amelyet viselnie kellett, ha játszani akart. Ágyútalp, hat ló, dandártábornok tábori lelkész, dandártábornoki elôléptetés? Mindezeket ô maga is nyilván a Svejkben látta volna helyénvalóbbnak. Tudjuk azt is, hogy örömünkre érzéketlen volt a hatalom, a tekintély és a politika iránt. Isten volt a pályán, ott sem dölyfös, csak nyers, ám melegszívû ember a Földön, aki tudott ugyan – utóbb spanyolul és angolul is – kommunikálni bárkivel, de igazán otthon csak az övéi közt, az említett kocsmákban és éttermekben érezte magát. A személyes szerencsém úgy hozta, hogy éveken át asztaltársamul tudhattam Ka

sza Lászlót, az Aranycsapat és számos magyar olimpiai küldöttség fôszakácsát. Ô mesélte egyszer, hogy amikor Puskás 1981-es ittlétekor, a meccs napján belépett egykori kispesti törzshelyére, régi barátainak egyike így fogadta: „Mi van, Sváb?”

Merthogy az Öcsi mellett Kispesten ez is volt a beceneve. Vajon hogyan fogadta volna ezt az egészet, s vajon érdekelte volna-e egyáltalán, hogy mi a tétje a különféle kisajátítási kísérleteknek?

Álltam a magas, magányos, fekete hajú lány mellett, a gyertyánkat közben elfújta a szél. Amikor Puskás felvételrôl a kedvenc nótáját énekelte, amelyet – ezt ugyancsak az apámtól tudom – egész éjszakán át képes volt vég nélkül énekelni, már vaskos zokogás rázta a lány vállát, nem akartam, nem mertem megszólítani. „Nótás kedvû volt az apám, átmulatott sok éjszakát...” Tiszta hallása, puha nótatenorja volt Puskásnak, soha nem hallottam még énekelni azelôtt. Nem volt egyébként napilapunk, amely amellett, hogy tetszése szerint kiemelte egy-egy hozzászóló egyegy mondatát, legalább fölsorolta volna a gyászünnepély minden eseményét. Gondolom és remélem, hogy filmen teljes egészében megvan, és hozzáférhetô lesz bármikor, bárkinek.

S még valami, a sokszor leírt leghíresebb motívum. Amikor 1989 júniusában nászúton tartózkodtam feleségemmel Velencében, és egy tengerparti boltosnál narancsot vásároltunk, valahogy kiderült, hogy magyarok vagyunk. Örökre elôttem marad a jelenet. Megállt a papírzacskó a boltos kezében, megállt valahogy az egész teste is, és addig nem moccant tovább, amíg el nem mondta az Aranycsapat összeállí-