Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Marafkó László: Otthonból haza - Nagy László megidézése
Képzeljünk el egy bakonyalji fiatalembert 1946 nyárt idézô ôszén, a kemenceforró Dózsa György (a néhai Aréna) úton baktatva, zsebében néhány új forinttal, amint szállásban reménykedik, hiszen felvették az Iparmûvészetire. (A népi tehetségek felröppenését kollégiumalapító mozgalom, neves személyiségek, a közhangulat és a politika is segíti.) Igaz, hogy tízéves kislegényként megfordult már a fôvárosban, de senkinek nem kívánná azt a lázverte vágtát, át a Dunántúlon, be a Verebély-klinikára, hogy a csontvelôgyulladás halálkapujából a professzor az utolsó minutumban visszarántsa. A mûtét maradandó nyomát egész életében hordozza. A fôvárosban született talán elképzelni sem tudja a vidéki ember elárvultságát Budapesten, a nálunk az egyetlen milliósnál nagyobb város házrengetegében. Ez a kezdeti elveszettség („ajjaj, a villamos nehogy tovább vigyen!”, „hol fogom én itt álomra hajtani a fejem?”) valószínûleg azután is megmarad, hogy a delikvens évtizedek múltán netán már bejelentett fôvárosi lakással rendelkezô, magabiztosnak tûnô lakos. Nos, a felsôiszkázi Nagy László , ott, a Dó zsa György út sarkánál, a Damjanich utca elején, egy félig romos épületben (még nem tûntek el a háború nyomai) meglát egy kézzel írt táblát: Falu–Budapest Népi Kollégium. A nyomorúságos tanyán hasonszôrû fiatalokra lel. (B. Nagy László , még meg különböztetô betûjel nélkül, a késôbbi filmkritikus barát is itt ügyködik.) Nemsokára aztán társaival a Vilma királynô út (ma: Városligeti fasor) és a Dózsa György út sarkán, egy szinte zsiványtanyává lett kórházi épületben megalakítják a Dózsa György Népi Kollégiumot. A névtáblát már a mûvész szakos Nagy László írja meg. Késôbbi emlékezésében így vall errôl: „A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy se ablakunk, se ajtónk, se ágyunk nem volt az elsô hónapokban.” Negyvenhétben képzômûvész kollégiumot (mert közben átnyergelt festôhallgatónak) szerveznek a fasor 26-os számú villájában (Dési Huber rôl nevezik el). Az tán 1948-ban átmegy bölcsésznek, s a József Attila kollégiumban, a Bajza utcában (a mai írószövetség szomszédságában) együtt lakik Juhász Ferenc cel, Simon Ist vánnal, Tóth Gyulá val. Ahogy késôbb írta, Juhásszal „Esküszerûen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat.” A nemzedék igazán nagy társadalmi elszánásáról Az Országház kapujában, Otthonból haza Nagy Lászlót megidézi Marafkó László 14 BUDAPEST 2007 május A SZELLEM HELYE bizonyos célszerûséggel – a házak visszafogott díszítésekkel készültek (van bennük valami a hegyi építészet hagyományaiból), a lakások mérete viszont visszafogott. Fiatal házasok, kezdô hivatalnokok, agglegények vettek-béreltek lakást errefelé akkoriban, volt is valami friss és egyben konzervatív illata ennek a világnak. A frissesség mára eltûnt, vagy legalábbis átalakult, noha az utcakép vajmi keveset változott. Nem sokat bontottak és nem sokat építettek ezen a részen az elmúlt háromnegyed évszázadban, még az üzletek között is van néhány eredeti – amelyik meg nem az, az igyekszik olyannak tûnni, mintha az lenne. Mielôtt – jogosan – kérdôre vonnának, bevallom, magam is csak mások elbeszélésbôl alkottam képet errôl a világról. S bár jártam errefelé gyermekkoromban – mely, hangsúlyozom, nem esett egybe a háború elôtti évtizedekkel, bárki bármit mondjon is –, mély nyomokat nem hagyott bennem ez a rész. (Átutazóban voltam ugyanis, mint kiránduló: a Sas-hegy vagy a Farkasvölgy felé igyekezvén.) Használható emlékeim vagy húsz év elôttrôl vannak, Péter barátom nyitott itt antikváriumot a Joliot Curie tér mellett a nyolcvanas évek közepén. Ôt látogatva fedeztem fel magamnak ezt a részt, most, hogy végigsétálok megint, akkori benyomásaimmal vetem össze a jelenlegieket. És erre vonatkozik, hogy szinte semmi sem változott a Böszörményi úton. Azért a szintére essen itt a hangsúly. Mert az összképben ugyan csekély a változás, az árnyalatok mégiscsak megváltoztak. Az utcanevek például ott folytatták, ahol a háború elôtt abbahagyták, illetve abba az irányba haladtak újólag tovább. (Királyhágó tér meg Apor Vilmos tér, hogy csak két példát mondjunk.) A tanácsból polgármesteri hivatal lett, elöljáróság, a pártházból üzletház, néhány használaton kívüli bolt ismét reaktiválódott, ezen a két villamosmegállónyi szakaszon van két presszó, egy étterem (viszont az szinte évente tulajdonost és nevet vált), két zöldséges, egy patika, számítástechnikai meg ruhaboltok. Az autóforgalom nem túl nagy, itt még látni sétáló gyalogosokat, babakocsit toló anyákat és beszélgetô, trécselô nyugdíjasokat, itt még ismerik egymást az emberek, és törôdnek is egymással. Van egy határozottan barátságos arca a Böszörményi útnak, de van egy zártabb, titkosabb arca is, a bérházak csukott kapui meg a Nemzetbiztonságiak félutcányi, szigorú tömbje mögött. Persze lehet, hogy csak nekem, a messzirôl jött idegennek tûnik titokzatosnak mindez, a helyiek értik a saját világuk nyelvét jól. Ide születni kell, sóhajtom, és elindulok a Stromfeld Aurél út villái felé. ● fotó: Balla Demeter Nagy András engedélyével Óbudai otthonában
