Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Marafkó László: Otthonból haza - Nagy László megidézése
1946 címû verse tanúskodik: „Amig ez a HÁZ NEM A MIÉNK/ – nem a miénk, / visszhangzik bennem...” A versbeli Péter és Julcsa nem más, mint Veres Péter és felesége. S a honvédelmi miniszter Veres hamarosan felfigyel a verseket publikáló festônövendékre, kocsiját küldi érte, hogy megnézze magának a fiút. Élete derekán egy interjúban így vall errôl az idôrôl: „Mi, fiatal költôk, akik akkortájt indultunk, hittel, nagy lendülettel vettünk részt az ország építésében. Láttuk, csodákat mûvel a magyar nép, a gazdasági élet máról holnapra helyreállt. Gondoltuk, itt az idô, hogy az ezeréves múlt rosszaságait jóra fordítsuk.” Szóval a szellôk és a hitek még fényesek. Nem rajtuk múlik, hogy A Ház nem lesz az országé, csupán a hatalomé. Évtizedek múltán írja: „Erôsen hittünk ügyünk igazában, dehogyis gondoltunk a rossz évekre, melyek hamarosan minket is mint fiatal költôket szorongattak.” A „megújítók”, Juhász és Nagy aztán társbérlôként még egyszer összekerülnek, 1949 szeptemberében a Rózsadombon, a Szemlôhegy u. 23/b-ben, ahol a harmadik társ Kormos István . Rövid ideig tart a „tri umvirek” kora (Nagy László egyébként a cselédszobában „uralkodik”), mert utóbbi költô Szófiába kerül ösztöndíjjal. Másfél év külhoni tartózkodás után 1951 ôszén a Szabadsághegyen, a Városkúti úton lakást kap, amit fûteni nem bírván, egy idôre üresen hagy, s a helyiségeket távollétében kirabolják. Szécsi Margittal kötött házassága után – a sors vagy a fiatalság játéka – a kollégistatanyák közelében jutnak albérlethez „Csuri nagyságánál” (a fôbérlô „megjelenik” A forró szél imádata címû hosszú versben is), majd Zelk Zoltán édesanyjának Akácfa utcai társbérletét öröklik meg. Ötvennégy késô ôszén veszik át a kiutalást önálló otthonra, Zuglóban. A mai sétáló itt szépen fejlett fás ligetet talál a csendes, a szocreál építészet egyenelveinek köszönhetôen moszkvai külvárosra emlékeztetô tájékon. A most Pákozdi tér 1.-nek számozott (akkoriban Derkai utcaként emlegetett) házon 1997 óta emléktábla: „Ez itt a szárnyak ze néje ne feledd, soha nem feledem! E házban élt és alkotott 1955–67 között Nagy László és Szécsi Margit költôházaspár.” A friss lakás – emlékezéseibôl tudjuk – tele volt bosszantó hibákkal, de mégis az elsô önálló otthon. Az örömök vesztét mitikusan jövendölô A vasárnap gyönyöre (1955) kisvilági idilljei mögött is fölsejlik. „Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká, / gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá, / búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott, / fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot, / kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan, / gôzölgô rántottlevesbe esnek majd illatosan.” Közben az elhagyott falu átalakul, a sok évszázados, szokásokkal, emberséggel egybentartott paraszti életforma szétdôl, s az erôszakos beavatkozás szülte indulatok – majd utólag igazolva az ennek versekben (Aszály, Gyöngyszoknya) is hangot adó költôt – 56 tragédiája felé villámlanak. Már a hatvanas évek téeszesítése utáni megkeserült állapotot rögzíti a költô egy látogatásakor, amikor a valaha szikrázó öntudatú, mulatós kedvû apa azt mondja a fiának: „Nem íneklek ennek a világnak!” A fényes szellôk nemzedék kisiklatott pályája is leképezi a nagyreményû, megroppantott társadalmi átalakulást: korai halál, italba fojtott álmok nem egy sorstársnál. A „hátország” a felbolygatott falu. A fiatalok – a téesz elôl menekülve s az ipar szívóhatására – jórészt városba költöznek. Sérülések nélkül soha nem sikerül megúszni. S az elárvuló kertben, házban – a valaha mintának tekintett Nagy-portán is – gyôzelmes pusztításra indul a Zöld Angyal. Az enyészet – de több is annál. Nem csupán nemzedékrôl nemzedékre rendben tartott gazdaság, de földet és eget valaha egybefogó világ tûnik el egy emberöltô alatt. A hatvanas években új lakást kell belaknia: Óbudán, az Árpád fejedelem útja 66.-ban. A kézmûves-festô hajlam itt újra elôbújhat: az ajtók ikonosztázokká varázsolódnak, lent, az alagsorban kis mûhelyt rendez be magának. Nagy Lászlót két otthon „nem eresztette”. Iszkáz volt az életbe bocsátó, megtagadhatatlan közösség s az elementáris természetélmény. A fôváros az elrejtô, „embersûrû vadon”: miként Adynak Párizs, neki Budapest a Bakonya. Bertha Bul csúnak így vallott errôl egy Jelenkor-inter júban: „Új Budapestet kellene csinálni, hogy jól érezzék magukat az emberek. Én azonban nehezen tudnék vidéken élni, annyi minden ide köt. (...) Ilyen ember, mint én, vidéken sok mindennek ki lenne téve. A város az én Bakonyom, így gondolom.” Mindmáig megszívlelendô, amit az elsô mondatban kíván. (Itt, az óbudai Duna-parti kis terecskén 1990-ben avatták fel Vigh Tamás Nagy László-szobrát az emlékezetôrzô utódok.) Szinte divat Tamási Áron Ábel-bölcsessé gét idézni: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ám átizzike a lényeg? Mert ez az otthonosság nagynagy otthontalanságból szokott kisarjadni, a megküzdés „lakbérével” megváltva. A „káromkodásból katedrális” nekiszánása nélkül legfeljebb kényelemérzés van. Azt a békességet viszont meg kell szenvedni-szolgálni. Aztán belakott otthonokból – költôk fohásza révén is – avatódhat magunkévá a haza. ● 15 BUDAPEST 2007 május A ház Zuglóban az elsô pesti lakással fotó: Sebestyén László
