Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: Talán Cortina
Régebben ipari tanulói is voltak, többségük, miután felszabadult, saját mûhelyt nyitott. Úgy látszik, valamelyest figyelemmel kíséri dolgaikat, mert büszkén mondja, némelyik szerelô, aki ebben a kicsi, udvari helyiségben tanulta meg a csínt s a bínt, ma már nagy beruházások fôvállalkozója. Nincsenek már legényei, ez is kimegy a divatból. Egy évtizedekkel ezelôtti napon bekopogtatott hozzá egy ôszes öregúr, hogy elnézést, nem akarna ô alkalmatlankodni, de erre járt és gondolta, megnézi a helyet, ahol fiatalkorában annyi idôt töltött – kiderült ugyanis, hogy Tuli néni üzletében volt villanyszerelô-inas egykor. 1928-ban. A nagy, zöld, sokfiókos szekrénybe is bepillantana, ha szabad, hátha akad ott olyan csavar, bármi, amit még ô felejtett ott. Szívszaggató történetekre, katarzisra fogékony lévén rutinból csapok le: – És akadt? – Nem akadt. Hát hogy akadt volna? Az öregúr aztán minden évben, mikor hazalátogatott Montrealból, benézett a mûhelybe beszélgetni egy kicsit. Egyszer csak elmaradt. Ahogy kevés kivétellel elmaradtak az udvarból a mesterek, a kesztyûs, a kalapos, a szônyeges, az asztalos, az órás, a bôröndös is, részint költözés, profilváltás, részint pedig halál okán. A házmesterek is mind kihaltak. Pár órája, útban a célszemélyhez, a Kecskeméti utcán lipótvárosi kollégával jöttünk végig. Egyik kedvenc utcám ez, árnyas, letisztult, polgári. A hangulatot ugyan némileg fakítja az ellentmondást nem tûrô légkalapács zaja, de ez legyen a legnagyobb bajunk, ha munka van, hát munka van. Zavaróbb, hogy az alapsokasághoz képest rengeteg az üres üzlethelyiség. Némelyiken ugyan ott virít még a cégjelzés, matrica, a portál viszont halott, mint egy parkoló, éjjel. Kevés szívbemarkolóbbat tudok elképzelni egyébként, mint egy üres parkírozó, ahol csak az olajfoltok meg a sápadt neonfény hirdeti, hogy olykor azért van itt élet is. No, hát a kevés szomorúbbak egyike az elhagyatott üzlet, mert ott még annyi élet sincs, ígéret sincs, semmi sincs. Mire az Egyetem térre értünk, elhalkult a légkalapács, helyét a csapatostul vonuló jogista kislányok nevetése vette át, nyitni készült a kávézó, ilyen egy szép reggel, mondtam, mire az útitárs a túlnani sarokházra mutatott, évek óta zárva az üzlet, nem is emlékszem, mi volt ott régen. Na nem mintha élvezte volna, hogy lekonyít, csak a tényszerûség kedvéért. Séta a zöld udvaron. A szuterén pólóbolt kihaltnak tûnik, de a földszinten sincs túl nagy nyüzsgés. Pillanatnyilag egyetlen szürke galamb billeg a betonon, csipegetne, nem nagyon van mit, senki nem dob el itt semmi ehetôt, úgy látszik. Megunja, elrepül. Láthatóan remek öltönybe bújt yuppie váltja, a Petôfi utca felôl érkezik, ô infomorzsa után kutat gyönge angolsággal, lábát és elegáns, barna bôr aktatáskáját Gyôr Sándor lovagló csizma-készítô reklámtábláján pihenteti, jó negyedórát beszél, majd bosszúsan el, a Városház utca felé. Egyedül maradok teljesen, nézelôdhetek. Erre az 1832-ben épült, korában Pest legnagyobb lakóházaként számon tartott épületre igazán nem jellemzô a késô-klasszicista tendencia, hogy mivel az akkori megrendelôk a dráguló telekárak miatt, a takarékos helykihasználás jegyében a levegô meghódítását tûzték ki célul, vagyis fölfelé terjeszkedtek, a korábbi házakkal szemben az udvarok szûkebbek, levegôtlenebbek lettek. A városfejlesztés rohamosságáról tanúskodnak az építési engedélykérelmek számai: Bierbauer Virgil tôl tudom, hogy célszemélyünk tervezôje, Hild József 1820 és 1847 között 360 alkalommal fordult a hatóságokhoz ilyes passzusért. A húszas évek második felében az építészek körében bekövetkezett nemzedékváltás egyúttal szemléletváltozást is eredményezett. A korábbi, a Pollack Mihály nevével fémjelzett, arisztokratikusabb, aprólékosabb stílus letisztult, egyszerûbbé, emberközelibbé vált. Errôl tanúskodik a PetôfiSándor utca 3. is, a maga három emeletével, tágas udvaraival, sallangmentes formáival. A két udvart összekötô széles, boltíves folyosó sarkain helyet foglaló kôbuborékok egyikén ülve abszolvált s hevenyészett építészeti morfondírt cisszenések zavarják meg, nyomukban máris érkeznek a zajforrások: sörös dobozok, s az azokat tartó kezek. Éppen velem szemben állapodnak meg. – Itt jó lesz – Az egyik kéz gazdája, leharcolt, ötven körüli nô, kortyol. – Jó lesz. – A másiké, szendvicsember, a Váci utcából, talán a Ferenciek terérôl, mobiltelefon-alkatrészek, adás-vétel. Kortyol ô is. – Szóval, a Márta. – A Márta, igen. Otthagytam a francba. – Ideje volt. – Edit, te ezt nem érted, érted? A szemétkedései, nem az én, érted, már nem, és nem egy embertôl hallottam, hogy soha nem is szeretett engem, csak a pénzemet. A Marika viszont nem csak azt. 9 BUDAPEST 2007 május
