Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: Talán Cortina
A lényeg nem is a választás lehetôsége, mert azt erôsen befolyásolja, hol helyezkedik el a célszemély, hanem hogy legyen hová beülni kicsit, figyelni, enni esetleg, csendben, az alapzaj be van kalkulálva. Legjobb, ha nincs pincér, igazából, a falra tudok mászni a mézesmázos pincérektôl, az Amszterdamból hozatott tapétára vagy a szürkés-sárgára érett meszelt falra egyaránt felmegyek, ha kell, ilyen szempontból nincsenek aggályaim. A pincérek a gyengéim, rettegek némelyiktôl. Mikor megjelennek azzal a fontoskodó arcukkal, elfog a pánik, ez idejön, és kérdez, és tanácsol, aztán tartja a markát. Megsemmisülni nem tud, mindig ô jön ki jól a helyzetbôl. A pikolófiúkat szerettem mindig, bár szerencsém, az nem volt egyhez sem, csak történetekbôl ismerek néhányat, de azért így ismeretlenül is kedvesek nekem, a kedvencem Hrabal é, még szép. A Petôfi Sándor utcai Trattner-Károlyi átjáróház a legtisztességesebb célszemélyek közül való, mert mégis csak felkínálja a választást. Kétfelôl közelíthetô, hogy leegyszerûsödjék a probléma: Paris Café vagy Balla hentes. Utóbbiban nem kivillanó combú pincérlányok hozzák a rendelést, senki sem hozza, igaz viszont, hogy nagyon rendben van a sült kolbász. Ahogy a kis mûanyag villát belédöföm, a szúrás nyomán kibuggyanó vörös lé szinte sír, hogy friss kenyérrel töröljem már fel végre a papírtálcáról, aztán roppantom az uborkát, és nézek a napfényes Városház utcára elégedetten, szívemben pedig gyöngéd szeretet ébred Balla hentes iránt, órákat elbeszélgetnék vele, csak jó ember lehet, aki ilyen delikát kosztot ád, mondom, de senki sem hallja. Károlyi úr, Hild uram, bizonyára nem így képzelték Budapestet, helyesebben Budát, de inkább Pestet, nem lenne ínyükre ez a nagy felfordulás, hogy finom legyek, hát hogy néz ki, például, a maguk házának mindkét kapuja? A grafománok régen papírra írtak, azokkal is volt baj elég, de ezek a modernek átjáróház-kapura írnak, többek között, szerencsére csak társadalmi munkában, honort legalább nem kapnak érte. A Városház utca felé esô négyzetes udvaron mûködik Tuli Sándorné vil lanyszerelô mûhelye. A húszas évek óta dolgoznak itt villanyászok, éppen ötven éve vette át a férje, az ô halála óta, azaz 1972-tôl Ida néni viszi az üzletet, most is benn ül a pénztárgép és a telefon mellett, a munkaasztalnál meg Lajos , harmincnegyven közötti hallgatag, mosolygós fiatalember, szerelô. Az asztalon lámpák, kisgépek, csavarok, szerszámok, mögötte a polcokon szintén mindenféle csodálatos készség, a felét se értem, pedig csak tizennyolc négyzetméter az egész. Az asz szony azt mondja, semmi nem úgy van már, mint régen volt. A forgalom nagyon kicsi, pár éve még itt jártak át a megyeházára az emberek, meg egyáltalán, sokkal többen, mint most, az üzlet is jobban ment. Ez utóbbit úgy magyarázza, hogy a megrendelôk többsége, ha gond támad a vezetékekkel, vagy lakásfelújításkor akad valami villamossági munka, manapság nem szakembert hív, a házbéli vagy máshonnan ismerôs ezermestert kéri meg inkább. Elmeséli, egyszer szerelôt keresett, a hirdetésre jelentkezett is valaki, megállapodtak, a fiatalember még aznap beállt, átvette a napi ügyeket. Délután megjelent egy ember, ugyanarra a hirdetésre. Mikor Ida asszony elmondta, megegyezett valakivel, aki már ott is ül a munkapad mögött, a férfi erôsködött, hogy hát hiszen tud ô villanyt, ugye, azért jött éppen ide, de tud vizet is, gázt is, meg mindent, ha kell. Még kômûvesnek is beválnék. Köszönte szépen, gyanús neki az efféle szakértelem. Azt tartja, ha valaki mindenhez ért, az tulajdonképpen nem ért semmihez. Talán Cortina szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László Tisztességes célszemélytôl minimum elvárható, hogy legyen a közelében egy kis hely, akármilyen megteszi, lényegében, szegény-, kocsmaszagú, mint egy sokadik kerületi, restinek nevezett objektum valamelyik rendezô-pályaudvar környékén, vagy tisztaabroszos, köhécselôs hely, ahol egy szimpla az átlag órabér kétszeresébe kerül, habra gondolni sem merünk. 8 BUDAPEST 2007 május ÉLÔ HELYEK
