Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Zappe László: Az emberi nyomorúság apoteózisa
32 BUDAPEST 2007 április Minden történet hossza attól függ, honnan kezdjük el mesélni. Ezúttal kezdhetnénk onnan is, hogy a Merlin Színház színpadán megjelenik egy nagyjából kétarasznyi csontváz, különös, groteszk, humoros mozgással illegeti magát. Nagy fejû, furcsa figurának látszik, jelleme titokzatos, de hogy kötekedô, vesékbe látó fickó lehet, azt szinte biztosra vehetjük. Egyszer csak kék fény gyullad ki a kezében, s némi keresgélés után közénk világít. Kedves ismerôsök az elôadás címe. Mi lennénk azok? De talán mégis érdemes kicsit korábbról kezdeni a történetet. Ha nem is onnan, hogy Fodor Tamás és társai 1971-ben létrehozták az Orfeo együttest, majd az elsô Stúdió „K”-t, vagy hogy késôbb, a kilencvenes évek közepén, képviselôi mandátuma lejártával Fodor a Mátyás utcai pincében megteremtette a mostani Stúdió „K”-t. Kezdhetnénk onnan is, hogy a rendszerváltás után, 1991-ben Jordán Tamás a Gerlóczy utcában nemzetközinek szánt színházat és színészképzô stúdiót alapított, a Merlint, amelyet mindaddig vezetett, amíg a Nemzeti élére nem került. Azóta Ma gács László igazgatja az intézményt, még hangsúlyozottabban az európai uniós együttmûködésre koncentrálva. Az már említésnél is többet érdemel, hogy 1997-ben Szôke Szabolcs vezetésé vel megalakult a Hólyagcirkusz Társulat, amely az elmúlt évadig a Stúdió „K”-ban tartotta elôadásait. Az együttest „komoly zenei, színházi és részben képzômûvészeti múlttal rendelkezô független mûvészek alapították” – olvashatjuk honlapjukon, továbbá hogy „a társulat tagjai egyedül álló próbamódszert dolgoztak ki. Ennek a módszernek a legfontosabb eleme: a rendezô szerepkörének kiiktatása a próbafolyamatból. A szövegkönyvek a kiválasztott zenei és irodalmi anyagok alapján csak az adott elôadásra jellemzô dramaturgiai szerkesztéssel készülnek. Az így létrehozott bemutatók anyaga elidegeníthetetlen az alkotók személyétôl, vagyis darabjaik kizárólag csak a társulat nyelvén elôadható produkciók. Ez az önálló formanyelv teszi a Hólyagcirkusz Társulatot az alternatív színházak kiemelkedô csoportjává.” De onnan is indulhatnánk, hogy nemrég meghalt Halász Péter, s ezzel végképp elhalt az a sok éven át haldokló kísérlet, amelyet Je les Andrással kezdtek a Kálvária téren, az egykori faluszínház egykori székhelyén. Mindez kellett ahhoz, hogy a vicces kis csontváz megkezdje botladozó, majd egyre magabiztosabb, egyre peckesebb, egyre katonásabb vonulásait a Merlinben. Az történt ugyanis, hogy a Stúdió „K” tavaly kiköltözött a Mátyás utcai pincébôl, a nevezetes zöld lámpát átvitték a Ráday utcába, egy földszinti helyiség elé. Ide azonban a Hólyagcirkusz csak egy Na gyerünk, elég volt a magyarázkodásból. Mindenesetre vegyünk egy nagy levegôt. Egy nagyon nagyot, hogy egészen pontos legyek. Olyat, amelyik kitart utunk végéig. Merthogy több oxigénhez ma már nem fogunk jutni. A Külsô Bécsi úton reggeltôl reggelig hömpölyög az autóforgalom, kamion kamionnak farkasa, ott egy túloldali átkelés komoly és kockázatos vállalkozás, egész kis életprogram – már ha sikerül egyáltalán – a levegôvétel tehát nem is lehetséges máskor, mint induláskor, még a Vörösvári út végeztével. Az embernek egyébként már ott a startnál kedve szegôdik. Kevés kedélytelenebb tere van a városnak, mint ez, ahol a Bécsi út felfalja a Vörösvárit: mintha nem is embereknek tervezték volna, olyan. Sôt, mintha egyáltalán nem is tervezték volna. Pedig régente egészen hangulatos, földszintes világ volt errefelé – az egyik tévécsatornán nemrég hosszú filmsorozatot láttunk az ötvenes-hatvanas évek villamosviszonylatairól, és többször is megjelent benne ez az útkeresztezôdés, jövô-menô emberekkel, állatokkal, békével. Most meg mintha nem is élne ember itt. Pedig a házak fele még a régi, igaz, a kedves, vidékies homlokzatokat rettenetes portálok gyalázták szét, a bontott részen meg ott nehezedik a lakótelep vége a térre. A hegyoldal sem segít (pedig az máskor szokott, egy jó ritmusban megjelenô hegyoldal vagy egy folyópart a legsivárabb tájat is meg tudja szelídíteni), merthogy itt az ember követ nem hagyott a kövön, rettentô méretû bevásárlóközponttal takarta el önmaga elöl a kilátást. Az út eleje se biztat sok jóval. Panel-irodaház, benzinkút, aztán hosszú zajszûrô fal (az legalább színes, díszített beton: még el sem indultunk, máris ki vagyunk szomjazva valami apró színre), mögötte a nyolcvanas évek második felében épített kis lakótelepecske, mely négyemeletes, erkélyes házacskáival arra a kérdésre kereste a választ, vajon lehete panelelemekbôl igazán lakható világot teremteni. Az eredmény ma is megosztja a szemlélôket – de annyit feltétlenül el kell ismernünk, hogy szokatlanul békés, nyugodt világ ez itt, s minthogy a másik oldalon belelóg az igazi kertvárosba, vannak adukártyák a kezében –, kár, hogy ebbôl a Bécsi úton gyalogló semmit nem élvezhet, már csak a zajfal miatt sem. Pedig nincs sok esély a javulásra. Amikor a telep véget ér, szabadtéri üzletek – úgynevezett telepek – végtelen sora következik. Építôanyag-árusok, autóbontók, építôanyag-bontók, autóárusok – ezek követik egymást, míg a szem ellát. Itt aztán nagyon kell vigyázni, bármikor ki- vagy befordulhat elôttünk vagy mögöttünk egy dübörgô teherautó, hatalmas port kavarva, maga alá temetve legszebb álmainkat, s ha nem vigyázunk, minket magunkat is. Kilométerek telhetnek el így. Akkor jön a temetô. Az óbudai. Amelyik e nemben a legszebbek egyike a városban. A kilátás például biztosan a legszebb belôle. Ha hinnék a sírbéli életben, biztosan itt szeretnék nyugodni: ahogy kedves barátom, M. tette. Amikor megtudta, gyógyíthatatlan beteg, úgy határozott, testét az óbudai temetô szóróparcellájában adják vissza az anyaföldnek – aki látja ezt a parcellát, meg tudja érteni a döntést. Már csak a rejtélyek vannak hátra. Az egykori ATI-tanpálya, mely ma is vizsgáztatásra szolgál, egy épületszobrászati mûhely, aztán a hajdani szovjet laktanya, amelybôl visszavonhatatlanul lakópark lett. A legvidámabb barakk. Aztán – vigyázz! – jön a vonat. És véget ér a mai sétánk, miként a Bécsi út. ● Az emberi nyomorúság apoteózisa Zappe László
