Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Buza Péter: Szezonnyitás a Kálvária színpadán
30 BUDAPEST 2007 április Szezonnyitás a Kálvária színpadán Buza Péter Már az újjászületett Epreskerti Kálvária átadásakor nyilvánvaló volt: az épület és környezete alkalmas arra, hogy itt létesüljön az egyházmûvészetek elsô állandó budapesti színpada. Az elsô, a tavalyi „évad” után idén is értékes programokkal várja az érdeklôdôket az Epreskerti Esték rendezvénysorozata. Amikor a Budapest Városvédô Egyesület szellemi mûhelyében kereken öt esztendeje felmerült az ötlet: kézbe kellene venni, alapítvány szervezésével menedzselni Pest talán legrangosabb barokk mûemlékének, az Epreskerti Kálváriának a megmentését, csak reméltük a sikert. Azután, hogy tavaly húsvétkor fel is avattuk az újjászületett s újra pompás építményt, ismét reményeinkrôl kell mondatokat fogalmaznunk. Hogy tudniillik sikeresen meghonosodnak a mûködtetésével kapcsolatos elképzelések is: a Barokk Kálváriákért Alapítvány programbizottsága megkezdte második szezonját az itt sorra kerülô kulturális események, rendezvények szervezésében. Célja, hogy Pest s Buda közönsége rendszeresen találkozzék az Epreskertben az egyházmûvészetek produkcióival, tehát legyen funkcója ennek a kivételesen fontos épületnek. Ez ugyanis az egyedüli biztosíték arra, hogy akár újabb évszázadokig megmaradjon, s tovább szolgálhassa a várost és közönségét. Az Epreskerti Kálvária – a szakirodalom, teljes joggal, Józsefvárosinak (is) nevezi, az 1740-es évek végén a Kálvária téren épült fel –, 1893-ban került a terézvárosi kertbe. A pesti selyemhernyó-tenyésztés kedvéért telepített erdôcske, annak egy meghatározó része akkorra már Stróbl Alajos használatába került. Itt rendezte be mesteriskoláját, s ide gyûjtötte mindazokat a kôemlékeszükséges adatokat, és megkezdôdik a mûködés, programot választva az éppen aktuális lehetôségek közül. – Ezt nem egészen értem, sôt! – Nem csodálom. Sok oldalnyi folyton változó szöveg írja le most éppen a mûködés szabályait és paramétereit, de egyelôre nyilvánvalóan csak általánosságban fogalmazhatunk. Meg tudom azonban világítani egy példával, mire is gondolunk. Az alapítók vagy a hálózathoz csatlakozók bármelyike meghatároz egy akciót, körvonalaz egy programot, kigondolja azt is, mi legyen a „termék”. Egy tanulmány, munkaanyag, nyílt levél, hirdetés, konferencia, pódiumvita, nyilvános közösségi performance. Az ötletgazda, az ügy érintettje javasolja a Páholynak, hogy szólítsa meg a hálózathoz tartozó valamennyi szervezôdést. Felkínálva a lehetôséget, hogy aki akar, kapcsolódjon be az adott és körvonalazott, a célig vezetô munkába. Az alkalmomra összeállt együttmûködô szervezetek képviselôi meghatározzák a lépéseket, s dolgoznak is egészen a „végtermékig”, közösen. A kialakult végeredményt mérlegre teszi minden, a munkában részt vevô: vállalja-e még magáénak a kompromisszumok gyümölcsét. Ha nem, nem írja alá, nem jegyzi a – mondjuk – dokumentumot. Akik pedig benne maradnak az egyetértôk körében, ezt persze megteszik, s a maguk neve mellett maga a Podmaniczky Páholy is ráteszi a kézjegyét a végsô változatra. Jegyzi, mint az éppen megszületett eredmény spirituális mûhelye. – Gyûjtik már az alapítókat? – Május végére szeretnénk megtalálni mind a tízet. A többit: meglátjuk. ● fotó: Sebestyén László Passiójáték a tavalyi szezonból
