Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Tanuld meg, fiacskám...
A zongorista keze némán fut tovább a billentyûkön, miután a színész alig látható mozdulattal ácsit int a kezével, és folytatja a szöveget. A zenész engedelmesen megvonja a hangokat a külvilágtól, valójában azonban mintha mi sem történt volna, mereven néz elôre, és a kottafejeket valamely különös úton transzformálja az ujjaiba, onnan pedig küldi tovább a hangszerre. A többit a közönségre bízza, ha hallják, ha nem. Ô hallja. A közönség engedelmesen átadja magát ezúttal a prózának, és figyel. Tarján Vilmos ezút tal is megtöltötte a helyiséget, ezúttal az Alexandra kávézóját, a Károly körúton, az ô posztumusz könyvének avatására tértek be az emberek e kora tavaszi estén a könyvesboltba. A bejáratnál licitkártyát választottak maguknak, amit majd felmutathatnak az árverés során, gondosan kiválasztották, mint a lottó ötöshöz kedvenc számaikat. Sokan életükben elôször bocsátkoznak ilyesmibe, Tarján Vili ezt is elôre elintézte, hogy halála után hatvan évvel belecsöppenjenek egy olyan világba, ahová addig nem volt bejárásuk. Az élethez nagyon értett a húszasharmincas évek sztárriportere, Az Est fô-oknyomozója, a korabeli olvasók tôle értesülhettek a nagykörúti éjszakai élet izgalmaitól kezdve a szarajevói merénylet hátterérôl, majd visszakanyarodhattak mégis a híres kurtizán meggyilkolásának történetéhez, egyszersmind megtudhatták a Mágnás Elza holtteste felismerésének aprólékos körülményeit. A Tarján Vili sikere – mert ha valaki, ô aztán Vili volt mindenkinek –, a szenvedélyével magyarázható (ha már annyira magyarázandó), hogy nem számolt, nem mérlegelt, egyszerûen közölnie kellett, mi történt, és hírül adnia, mit gondol róla; még attól sem riadt vissza, hogy lefoglalja a telefonvonalakat, hogy elsôként és kizárólag ô tudósítson valamely eseményrôl. Nemcsak ôt ismerte mindenki, hanem ô is mindenkit, szinte név szerint, aki számított, az ismeretségeket a legkülönbözôbb forrásokból szerezte. Leginkább persze a munkája kapcsán ismerkedett, másfelôl pedig az éjszakai élet zajosan futó helyszínén: a New York kávéházban. 1920-ban Tarján éppen jó hírû, de anyagi csôdben vergôdô rendôrségi riporterként múlatta napjait, amikor elkeseredésében kártyázni kezdett, hogy a megcélzott új hivatást, ami nem volt csekélyebb, mint a „Newyork Café” felvirágoztatása, pénztôkével megalapozza. Miután az várakozáson felül sikerült, és már csak finomítások voltak hátra, a legjellemzôbb üzleti – inkább gesztusa, mint fogása volt, hogy a nyugdíjas színészeknek délelôttönként fogyasztási kötelezettség nélkül szabad bejárást engedélyezett Budapest legfé-Tanuld meg, fiacskám... Szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Dobay Eszter „Ne politizálj, te csak maradj riporter, hogy munkádban ne befolyásoljanak. Így lehetsz csak jó riporter, aminthogy nem az a jó asztalos, aki politizál, hanem az, aki jó szekrényt csinál.” – Tarján Vilmos szakmai titkaival ma az utódok barátkoznak, neve a méltatlan feledés után újra ismertséget szerez. Az A bedeszkázott riporter címû kötete elfeledett kézirat nyomán jelent meg, a bemutatással egyidejûleg a Nagy Budapest Törzsasztal árverést rendezett harminc számozott, az asztaltársaság dedikálta példánnyal. 28 BUDAPEST 2007 április „November 27. Jolynak varrodája volt, a Klauzál utca 1. számú házban mûködô üzemet vezette. Mikor megtudta, hogy a Klauzál utcai ház nem kapja meg a pápai védettséget, arra törekedett, hogy a hadiüzemet a Sütô utca 2. számú házba helyezze át, amely a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt. Úgy gondoltam, hogy ennél jobb védettség nincs a kerek világon. November 27-én átmentünk a Sütô utca 2. számú házba Baranyai százados védelme alatt – persze gyalog. A Klauzál téren keresztül befordultunk a Király utcába. A kocsiúton mentünk, lassú léptekkel, mert sok öreg és beteg volt közöttünk. A Király utcában felismert egy öreg nyugdíjas színész. Minden karácsonykor ingyen kávét, kalácsot és más természetbeni ajándékot kapott tôlem a New York kávéházban, ötszáz más társával együtt. Az öreg színész meghökkent, és kalapot emelt. Megállt, utánam nézett, én visszanéztem, és láttam, hogy dermedt részvét csillan meg a szemében. Éreztem, hogy sajnál, de nem tud segíteni rajtam. Hány ismerôsének mesélhette el, hogy milyen szomorú tömegben látott.”
