Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró XXXIV.
15 BUDAPEST 2007 január télymúzeum, Hadtörténeti Múzeum, Mezôgazdasági Múzeum és Kiscelli Múzeum –, alig néhány vidéki intézménynek sikerült betörnie az egy, maximum két szakember által kihagyhatatlannak tartottak közé. Futottak még: Míves Tojás Múzeum, Csontváry Múzeum, Duna Múzeum, Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark. Ez a lista tulajdonképpen csak a hézagosságával lepi meg az embert. Tanulságossá akkor válik, amikor összevetjük azzal a lajstrommal, amelyen ugyanezek a szakemberek az általuk látogatóbarátnak ítélt múzeumokra voksoltak. Megdöbbentô, hogy ha nem azt kérdezzük, hová „kell”, hanem azt, hogy hová „érdemes” elmenni, egészen más eredményt kapunk. Itt a Skanzen végzett az élen (11 említés), a második a Természettudományi Múzeum lett (6), utána holtversenyben a Szépmûvészeti és a Duna Múzeum következett (3), és Ópusztaszernek, a Terror Házának, a Nemzeti Múzeumnak, de még a Csodák Palotájának is be kellett érnie egy-egy vokssal. A látogatóbarát múzeum sokkal több ugyanis, mint egy érdekes, pláne egy „hasznos” kiállítás. Az a múzeum, amely nemcsak nevelni, oktatni, informálni akar, s ahol a gyûjteményben dolgozók valóban közmûvelôdési intézményként tekintenek munkahelyükre, meghökkentôen sok megoldandó feladattal szembesül. A vizsgálatot végzô Puczkó László részletes esetleírásai mu tatják, hogy sok mindenre még akkor sem gondolunk, amikor a fôbb elvek azért már közhelyszámba mennek. Hiszen egy átlagos múzeumigazgató álmából felébresztve is fújja, hogy a kiállításba kell enteriôr és érintôképernyô, a diákcsoportok látogatásának pedig úgy lehet igazán értelmet adni, ha foglalkoztatásukról múzeumpedagógus gondoskodik. De sok mindenre csak akkor derül fény, ha valaki nem a megváltoztathatatlanba beletörôdve, hanem kritikus szemmel vizsgál egy intézményt. Hiszen már az se mindegy, oda tude találni a múzeumhoz az idegen: vannak-e eligazító táblák, használható szóróanyagok? És odabent? Jegyváltás nélkül el lehet-e jutni az információs pultig, egyszerûen kideríthetô-e, hogy mi vár az emberre a kiállítótérben, és ha sokakat érdekel ugyanez, van-e más módja a jegyváltásnak, mint órákig állni az esôben? Udvariasak-e a teremôrök, vagy ôrmesteri stílben utasítgatják a látogatót, garantálva, hogy soha többé ne térjen vissza? Egyáltalán: képesek-e választ adni az egyszerûbb kérdésekre? És idegen nyelven is? Ugyanígy végig kell gondolni, megfelelô tájékoztatást nyújtanak-e a kiállítás kísérôszövegei, jól olvashatók, megfelelôen értelmezhetôk-e, világos-e, melyik a megérinthetô tárgymásolat és melyik a becses mûtárgy, s hogy végül lehet-e az intézménynél ismertetôt, emléktárgyat vásárolni. Van-e rendes mosdó, kellemes kávézó, érdemes-e leülni, szusszanni egyet, ébred-e vágy az emberben, hogy máskor is beugorjon, akár csak megnézni, mi újság? Ha ki-ki végiggondolja legutóbbi, e tárgyba vágó élményeit, alighanem hamar rá fog jönni, hogy ma a múzeumokkal amúgy jól ellátott Budapesten sincs olyan intézmény, amely minden tekintetben kiállná a próbát. Elsô látásra nem is nagy baj ez, hiszen még egy évtizede sincs, hogy egyáltalán elkezdtük lecibálni a magyar múzeumokat az elefántcsonttorony csúcsáról. Sok elvesztegetni való idô azonban nincsen: tudjuk jól, hogy amirôl egyszer leszoknak az emberek, ahhoz sziszifuszi erôfeszítéssel lehet csak visszacsalogatni ôket. ● Mélázzunk akkor egy kicsit. Mélázásra való idôket élünk. Az történt, hogy szûkebb pátriám, a Terézváros, se szó, se beszéd, kormányzati egynegyed lett. Maguk persze most azt mondják, hogy nono, meg lassan a testtel és minden körülmények között hátrább az agarakkal. Egyfelôl, mert hol van az még, másfelôl meg, hogy miféle Terézváros az a sok tolatóvágány a Podmaniczky meg a Lehel utcák között. Erre meg én azt válaszolom, hogy ha hinni lehet a terveknek, három év múlva minisztériumok hosszú sora áll majd a vágányok helyén (és, most mondják meg, miért éppen ezeknek a terveknek ne hinnénk?), másrészt meg, hiszik, nem hiszik, a mondott rész nagyobbik fele tényleg a hatkerhez tartozik: sétáljanak el egyszer a Lehel út legelejére, olvassák el az utcatáblát, s fognak csodálkozni. De addig is, míg komoly csodálkozásba kezdenek, jöjjenek föl velem a Ferdinándhídra. Magam régóta járok keresztül rajta, már akkor ezt tettem, amikor nem látszott semmi értelme a dolognak – éppen Élmunkásnak hívták szegényt –, és rajtam kívül nem is sokan tették. Manapság mások is elôfordulnak itt, sokan felfedezték, mennyivel könnyebb parkolni a híd lábánál, s gyalog közelíteni meg az egyik legkedveltebb pesti bevásárlóközpontot, mely – ezt is kevesen tudják már – egy itt álló, régi házról (még mozi is volt benne), a West-Endrôl kapta a nevét. (Ezt a házat még a hatvanas években bontották le – mit bontották, robbantották, mint a Nemzetit –, akkor még a MÁV-nak kellett a hely. Ma már nem kell neki. Sôt, amennyire látom, ma már a MÁV se nagyon kell.) Egyszóval irány a Ferdinánd-híd. Fontos, hogy napközben menjünk, mert sötétedés után már nem biztonságos (a lépcsô egy aluljárófélében végzôdik, ahol sok minden van, csak világítás nincs), és egyébként se láthatnánk, amit látnunk kell. Dôljünk rá a korlátra, és nézzünk el Rákosrendezô felé. Síneket látunk, vonatokat, váltókat, bakterházat, aztán hatalmas parkolókat, s végül, a Lehel utca felôl, régi bérházi gangsorokat. Ezek a házak egykor vasútiak voltak maguk is, miként minden itt, szigorú, egyszobás, félkomfortos lakások hosszú sorával. Valamikor a hatvanas évek derekán lakott ott egy iskolatársam, jártam nála egyszer-kétszer, két óra alatt három regényre való történetet gyûjthetett össze az ember. Nem túl vidám regényekre, annyit mondanék. Állunk itt a Ferdinánd-híd oldalának dôlve, háttal a plázának, nézzük a majdnem-semmit, és elképzeljük, mi lesz itt három év múlva. Csillogó, foncsorüvegpaloták, széles sétányok, tüntetôknek való tágas parkok és láthatatlan mélygarazsak. (Direkt volt.) Elegancia és huszonegyedik század. A Ferdinánd-híd nyilván eltûnik majd, ahogy a vonatközlekedés is – azt mondják, az összes vágány lemegy a föld alá, mint Londonban meg Párizsban, meg az összes komoly nyugati helyeken –, Visszajáró XXXIV. Jolsvai András
