Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Szépélet
amikor megtudtuk, milyen kevés a nyugdíja, és törlesztettünk, törlesztettünk éveken át a másokkal szemben elôírt mulasztásokért, amiktôl kötelezôségük miatt viszolyogtunk. Ô szelíden tûrte mindezt, az egyoldalú beszélgetéseket, a szánakozó oldalpillantásokat, amikrôl azt hittük, nem látja, és elnézte a képmutatásunkat is, hogy mennyire fontos nekünk, és valóban érdekel a sorsa, s egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy tényleg érdekel. Például, hogy honnan szerzi be a magokat, amiket árul, és miért éppen ezt találta ki magának, tört gégével hogyan beszél telefonon, s kik hívják napi rendszerességgel, ki fôz neki ebédet és van-e családja, mit gondol a világról és azokról, akik pillanatra megállnak elôtte, milyenek a jó napjai, és mitôl pocsékok a rosszak, mit tud a boldogságról, és vannak-e fájdalmai. „Persze, hogy voltak” – mint utóbb kiderül, mert a sárga virágok láttán nap mint nap megtorpannak a járókelôk, és mesélnek róla: „Kivételes ember volt – mondják –, hatéves korában állítólag már az utcán árusított, elôször újságot, de amióta rokkantnyugdíjas lett, átállt a magozásra, zacskókba csomagolva szállította a triciklijével. Szotyit, mogyit, tökmagot. Minden nap két mûszakban járt ki, pontos munkarend szerint: délelôtt kilenctôl egyig maradt, délután kettôtôl hatig. Nyáron tovább is. Sok kuncsaftja volt, és a langyos estéken hosszasan elbeszélgettek a dolgokról. Egy tágas szatyrot hurcolt magával állandóan, mert a barátai olykor rajta keresztül küldözgettek egymásnak könyvet, dossziékat, apróbb dolgokat; biztos pont volt, mindenki megbízott benne. Makacsul részt akart venni az életben, pedig járni sem tudott, csak segítséggel, beszélni is alig, de valahogy jelen volt szellemileg is. Segíteni? Hát, ez érdekes kérdés. Persze sok segítôje volt, és ô a legnagyobb természetességgel kezelte ezeket a helyzeteket. Az emberek olykor adtak neki ezt-azt, de maguk döntötték el, mire lenne szüksége, és mindig tudták, meddig mehetnek el. De nem ez volt a jellemzô, mert soha nem kért és nem volt nemtetszés vagy szemrehányás utólag, de fôleg kényszer nem, meg alázatos hajbókolás a részérôl. Nem, ô elsôsorban dolgozni akart, és ellentétben a sok utcán élô, kéregetô emberrel, ô legalább megpróbálta. Olykor a szél majd’ felborította a kocsiját, mégsem ment haza. A vihar elvonult, és ment minden újból a maga útján. Persze nem tudta elmesélni, miket élt át közben, és hogy belülrôl mi hajtja töretlenül, valójában soha nem tudtuk pontosan, mit gondol.” Mit gondolt, mit gondolt? Hát, hogy lehetne melegebb, lehetne hidegebb, jöhetne több vevô, és az adók is csökkenhetnének, és pihennie is kellene, de akkor mi lesz az üzletmenettel, és enne már egy kiadós borjúbécsit, és szívesen járna kényes ruhákban, elmenne a tengerhez, végignézne a béna lábain, és lefürödné benne ezt az igazságtalanságot, amit a sorstól kapott, s tenné a szépszavakat szépleányoknak, fölkérné ôket táncolni, de tulajdonképpen beérné annyival is, ha elfuthatna némán a sarokig, segédeszköz nélkül. „Hát” – sóhajt a hallgatóság –, és nem nagyon tudja, mit csináljon: állítson be a hozzátartozókhoz egy szál virággal vagy mivel, de azt sem tudja, hol keresse ôket, és fôleg, ismeretlenül mit mondjon nekik; inkább egymás között, itt az utcán emlékeznek még kicsikét, közben valaki jól értesültségbôl megemlíti, mikor, hol lesz a temetés, ahol aztán szinte tömeg verôdik össze. A napok pedig telnek utána, a virágok cserélôdnek még a vázákban, és az ô ismeretségének ürügyén tébláboló emberek szóba elegyednek egymással. Kiderül, ki, hol lakik, és tényleg: „Nem is tudtam, hogy szinte szomszédok vagyunk” –, sôt: hogy nyugdí jas, hogy diák, és hol tanul, meg hogy van – és jöjjön le holnap délután is, összegyûlünk páran, kicsit ismerkedünk, mert az jól esik az embernek.” És hol lejönnek, hol nem, és beszélgetnek is, meg nem is, az új arcok megmegállnak, s kérdezôsködnek, de nincs egy biztos pont, ahogyan régen, amikor délelôtt és délután itt árulta egy triciklis a szotyit: „Emlékszik rá, Béla bátyám?” „Hogyne, hogyne” – válaszolja Jóska, Ági, Ferenc, Klári, kicsi és nagy is, és a közös szálhoz visszatérve mesélnek róla néhány már jól ismert történetet, s a végén megjegyzik, mert az is a legendához tartozik: „Vasárnap még kijött árulni – mondják –, estére hazament, és hétfôn reggel a nôvére találta meg. Szívroham. Szép halál.” Szép, mondják, akik még nem próbálták, és lehet utánacsinálni, de fôleg azt, ami megelôzte. ● 25 BUDAPEST 2007 április
