Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Horváth Júlia Borbála: Szépélet
Elôször nem tûnt fel semmi. „Biztosan ebédel” – gondolták a figyelmesebbek. De néhány nap múlva megint nem találták ott a szokott idôben, és amikor az órájukra pillantottak, látták, hogy valami nem stimmel. Nem volt ugyanis az utóbbi években olyan pontban két óra, hogy ne lett volna a helyén. „Talán beteg” – talál gattak tovább, s mentek a dolgukra, gondolattalanul. Vagy két nap múlva meg, amikor kinéztek a villamos ablakán, késô volt már. Elmulasztottak éppen akkor odapillantani, így nem tudták megnyugtatni magukat, hogy minden rendben. „Most már biztosan ott van” – fogyasztot ták a következô megállókat, s elméláztak a megfejtésen. Nem is értették, mitôl lett hirtelen ilyen fontos. Alig ismerték, de valahogy hozzátartozott a délutánhoz, de a délelôtthöz is, hogy ha odanéznek, látják, utána pedig büntetlenül megfeledkezhetnek róla, és otthon már soha nem jött elô a kérdés, vajon mit csinálhat éppen. Biztos pont volt, mint az évszakok makacs váltakozása, vagy, hogy mindig reggel lesz, és nagy galibának kellene ahhoz történnie, hogy elmaradjon a hétfô. A legközelebbi arra-menetkor viszont már egyenesen utaztak rá, hogy kifigyeljék, mi a helyzet, de annyian voltak a kocsi belsejében, hogy eltakarták az ablaknál a kilátást. Mindezekkel együtt, valahogy mégis úgy tûnt, mintha nem lett volna ott. És sárga virágok... Virágok? Vázába vágva? A budabelvárosi járda kellôs közepén? Csak egy villanás, inkább sejtés, a bajról. Hirtelen sürgetôvé vált megtudni, hogy valójában mi is van vele, mert valami lappangó rosszérzés kezdett szivárogni alattomosan, aminek a vége általában a rossz önként felismerése: én tudtam, éreztem – könnyû utólag tudni és érezni, de babér se jár érte. Érdekes mód, most már hazaérvén is eszükbe jutott, sôt, a családnak is meséltek róla, arról, amikor elôször megálltak elôtte, félszegen és idegenül, szánakozva, de kíváncsian. Akkoriban a legfontosabb kérdésük az volt hozzá, nincs-e nagyon hideg telente idekint, meg, hogy volt-e napernyômenedéke a nyáron – miután szabadságuk után az elsô ôszbe hajló napon feléje sétáltak –, de magukban halkan mindig azt kérdezték: hogy lehet így élni? „Lehet, lehet” – lett volna a válasz, ha nem a nehéz szavak világában kellett volna mondatokká formálni ôket, helyette érkezett egy torz, de igazán szíves mosoly. Mert igen, az épeknek nehéz volt kezelni a helyzetet, és a valódi szimpátián túl úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, sôt, a nagyon egyenlô esélyek értelmében barátság lett volna ez, nagy haverság itt az utcán ismerkedve, és azért kapta ô, a nem-ép, az emberségen felül olykor többszörösét a vételárnak, mert egyúttal lelkiismeretmosást is tartottak az erre járók, és hálát adtak a Jóistennek, hogy nem ôket ültette a helyébe. Pár perc után viszont már iszkoltak volna, de nem maradhatott el a bátorítás, hogy tulajdonképpen az élet szép. Szép. Sôt leckékkel teli, mint ez is itt, mivel megállásra késztetett, amikor rohantunk volna tovább, és udvariasak voltunk vele a végtelenségig, nem úgy, mint anyánkkal, akinek már megint bedagadt a lába, és összetört a jénaija, persze nem felejtjük el tartósan, milyen derék dolog, hogy a világra hozott, sôt segített bennünket. Ahhoz képest igazán kibír néhány hetet fásliban – jénai nélkül, amíg megoldódnak a dolgok. De a nagy különbség, hogy ô, hál’ istennek van – mármint az anyánk –, ez a féligmeddig ismerôs pedig csak olyankor volt, amikor akartuk. Neki kérés nélkül hoztunk kockás sálat fagyos napokon, hideg szörpöt meleg nyarakon, baseball sapkát, pólót, viharkabátot, régi-új mellényt, almássüteményt, és igazán felháborodtunk, 24 BUDAPEST 2007 április Szépélet szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László
