Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Borsos Roland: A közösségi művelődés mostohái
nagyobb anyagi elônnyel járt mûvészeti iskolát alapítani, mint tánc-, színjátszóvagy éppen kézmûves szakkört tartani. A BMK szakmai kiadványait, a Módszertári füzeteket szerkesztô Slézia Gabri ella ugyanakkor úgy véli: attól még nem maradtak üresen a kultúrházak, hogy a nyereséges tevékenységeket „piacosította” a magánszféra. Az újabb és újabb szolgáltatásokkal jelentkezô intézmények bizonyos értelemben kulturális piackutatást végeznek, ráadásul a különbözô támogatási formák igénybevételével, saját bevételeik átcsoportosításával olcsóbban tudják kínálni azokat a szolgáltatásokat is, amelyekre a magántôke idejekorán lecsapott. A nyelvoktatás és a mûvészeti képzés például máig „étlapon maradt”. Az eredetileg kultúraelosztó, közösségszervezô és mecénási szerepet betöltô intézmények ma tehát alternatív központokként mûködnek, tevékenységükben pedig a közösségi mûvelôdéssel egyenrangúvá vált a felnôttképzés, a munkaerôpiacra való felkészítés. Omladozó homlokzatok mögött A tevékenységi profil változása persze nem egyirányú folyamat. Várhalmi And rás, a Csili igazgatója úgy tapasztalta: a kilencvenes években gyakran maguk a mûvelôdési házak alapítottak mûvészeti iskolákat, hiszen az új rendszer azzal kecsegtetett, hogy a szakköröket állami normatíva felhasználásával is lehet mûködtetni. A támogatás rendszerének közelmúltbeli változásával, illetve a minôségbiztosítás bevezetésével a „kiszervezési” folyamat éppen napjainkban látszik megfordulni. Ahhoz viszont, hogy a közmûvelôdési intézmények más területeken is felvehessék a versenyt a tôkeerôs magánszférával (a legégetôbb kérdés az ifjúsági szórakoztatás ügye), el kell sajátítaniuk a piaci szemléletet. Ehhez pedig – a fejlett kommunikációs stratégián túl – hozzátartozik a „csomagolás”, a külsô-belsô megjelenés is: az épületek felújítása, vonzóvá tétele alapvetô érdeke volna a házaknak. Arculatgondozás helyett azonban – ez a kiábrándító valóság – még ma is gyakran a túlélésért küzdenek Budapesten. A rendszerváltás óta nem egy vált áldozatává a fenntartók gazdasági érdekeinek: elsôként a korábbi szakszervezetiek közül szûnt meg jó néhány. Ekkorra datálható az is, hogy az intézmény mûködési formájával való operálás a túlélési stratégia bevett eszköze lett. A budapesti kultúrházak körülbelül felének a kerületi önkormányzatok a jobbrosszabb gazdái. Évek óta változatlan (azaz csökkenô) támogatásuk csekély, de kétségtelenül stabil forrás. A bérek kifizetésén túl a támogatásból általában az üzemeltetés költségeire futja, a szakmai munkát már gyakran saját bevételekbôl – tanfolyami díjakból, jegyértékesítésbôl, pályázati forrásokból és a termek bérbeadásából – finanszírozzák az intézmények. Az alapítványi, egyesületi mûködés mellett egy idôben divat volt a közhasznú társasági forma is; ez utóbbi szabadabb gazdálkodást, ám nagyobb kockázatot jelent. Az egyesületek és kht-k közmûvelôdési szerzôdéseik révén szintén állami és önkormányzati támogatására szorulnak: bevételeik bô negyede (a könyvtárak esetében kétharmada) származik állami forrásból, ami – ha nincs szerencséjük a pályázatokkal – a mûködtetésre sem elég. Más oldalról éppen a biztosnak tûnô fenntartó, az önkormányzat hozhatja nehéz helyzetbe kultúrházait. Csepelen nemrég hármat − a Radnótit, a Királyerdeit és a Rákóczi Kertet − vont közös irányítás alá a tetemes hiánnyal küzdô önkormányzat. Gerhardt Ferenc, a Radnóti igazgatója szak mailag és emberileg sem ért egyet a döntéssel: szerinte a megtakarítás nem fogja ellensúlyozni azt a hiányt, amit a házak ellehetetlenítése okozhat. Nem valószínû, hogy hallgatni fognak a szakemberre. Az összevonásról szóló szerzôdésben már az ô végkielégítését is rögzítették... Márpedig Gerhardt érvelése egyáltalán nem öncélú. A kulturális alapellátás szakintézményei – mint a BMK egy tanulmányában olvasható – tevékenységükkel jelentôsen hozzájárulnak az esélykülönbségek csökkentéséhez. Ha mással nem, azzal, hogy fékezik a veszélyeztetett csoportok leszakadását. A közösségi házak léte maga a prevenció, hiszen – és ezt a korábbi „elôtéri kísérletek” is bizonyítják – már önmagában az épület is szocializációs közeget jelent azoknak a gyerekeknek, akiket máskülönben az utca nevelne fel. Közelségük és szolgáltatásaik révén az idôseknek pedig a kultúrházak jelentik az utolsó helyet, ahová a magány elôl menekülhetnek. Az intézmények újszerû szakmai kezdeményezései – tanulmányok és konferenciák sora mutatja, hogy ezekbôl nincs hiány – leginkább az említett két csoport segítésére irányulnak. A BMK szakértôi csoportja az oktatási-kulturális tárca megrendelésére nemrég létrehozott egy önértékelésen alapuló minôségfejlesztési rendszert a közmûvelôdési szervezeteknek. Megalkotói azt remélik, hogy a kultúrházak tevékenységének mérhetôvé tétele adott esetben meggyôzheti az intézményfenntartókat is. Meggyôzésre pedig – bár tömeges összevonásoktól, bezárásoktól nem kell tartani – az önkormányzatok gazdasági helyzetébôl következtetve egyre gyakrabban lehet szükség. Mert – és végsô soron erre mutat rá Andreas Fogarasi pályamunkája is – a mûvelôdés házairól pontosabb képet alkothatunk tevékenységük és látogatottságuk alapján, mint a lepusztult homlokzatokról. ● 4 BUDAPEST 2007 április Kosárfonó szakkör a MOM Mûvelôdési Házban
