Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Borsos Roland: A közösségi művelődés mostohái
BUDAPEST ugyanúgy kínáltak, mint „fûtött termeket” a társadalmi, politikai mozgalmaknak, gyûléseknek. A város (mert Kispest önálló még) egyik (akkori) legszebb épületében mûködô Kispesti Munkásotthon például már a harmincas években fogalom volt, a ma Csekovszky Árpád kerámikusmûvész nevét viselô rákosligeti mûvelôdési ház pedig olyannyira régi (több mint száz éves), hogy nem is maradtak hiteles dokumentumok az alapításáról. Nyolcvanhét éves a Csepeli Munkásotthon, amely hosszú ideig a Szociáldemokrata Párt helyi szervezeteinek otthonaként is mûködött; eredeti épületében, a MÁV Északi Fômûhelyének átalakított kantinjában mûködik a Kôbányai és Vasutas Törekvés Mûvelôdési Központ, ahogy szintén eredeti helyszínén érdemes keresni a Postás Mûvelôdési Központot, a mai Benczúrt is. Nem is beszélve az egyedülálló Fészek Mûvészklubról, vagy a legendás pesterzsébeti Csilirôl. Az évszázados múlt persze önmagában nem érv; a példaként kiemelt intézmények nemcsak tisztes korukról ismertek, hanem arról is, hogy szolgáltató házakként a közmûvelôdés új formáira is nyitottak, ha éppen nem maguk az újszerû megoldások kezdeményezôi. Hasonlóak abban is, hogy már felújított vagy felújításra váró épületeikkel egyáltalán nem tartoznak a vendégriasztó intézmények közé. Nem légbôl kapott ötlet, hogy sokan elavult, érdektelen intézményeknek látják a mûvelôdési házakat: ezt a vélekedést a budapestiek kulturálódási szokásait vizsgáló felmérések is rendre megerôsítik. És az elôítéletet gyakran valóban az ötvenes évektôl kezdôdôen épült lakótelepek szinte panelszerû mûvelôdési házai táplálják. A barátságtalan, szocreál betontömbök megjelenésükkel megosztják a közönséget: érdekes módon elutasítókra, és rendszeres látogatókra. Igaz, ez sem általánosítható, hiszen az ötvenes években épült MOM Mûvelôdési Ház például varázslatos belsô terekkel megáldott, védett mûemlék, az Illés klubnak is helyet adó Fôvárosi Mûvelôdési Ház esetében pedig erôsebb a nosztalgia, mint az épülettel szembeni elutasítás. Miután nemrég híre kelt, hogy a házat üzemeltetô Területi Mûvelôdési Intézmények Egyesülete (TEMI) modern központra cserélné, azaz lebontatná a régit, maga az Illés klub vezetôsége fordult a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz a nem túl impozáns épület mûemlékké nyilvánítását szorgalmazva. Mára jócskán levetkôzte szocreál imázsát az egykor Rákosi Mátyás nevét vi selô, ma mintaintézménynek számító Angyalföldi József Attila Mûvelôdési Központ is: a szakmabeliek többsége csak szuperlatívuszokban beszél a felújított épületrôl, az ottani népmûvelôk, mûvelôdésszervezôk munkájáról (Részletesen olvashattak munkájáról s múltjáról a BUDAPEST tavaly októberi számában Csordás Lajos A szockultúra fellegvára a plázakorszakban címû írásában). A késôbbi épületek, a hetvenes-nyolcvanas évek szülöttjei pedig – mint az Almássy Téri Szabadidôközpont, a Marczibányi Téri Mûvelôdési Központ vagy éppen a Petôfi Csarnok – nem feltétlenül külsô megjelenésükkel aratnak sikert, környezetük igényein túlmutató programkínálatuk azonban feledteti az e téren mutatkozó hiányosságokat. És léteznek természetesen egészen újak, építészetileg is meggyôzôek: kiemelkedô példája ennek a szintén sokat emlegetett, 2002-ben létrehozott Klebelsberg Kuno Mûvelôdési Központ. Gerillamarketinggel a közöny ellen A legfrissebb (2005-ös) közmûvelôdési statisztikák szerint a fôvárosi intézmények kínálta tanfolyamokon, szakkörökön, amatôr mûvészeti csoportok munkájában több mint 360 ezren vesznek részt rendszeresen. Az alkalmi rendezvények (elôadások, kiállítások, vásárok és bálok) résztvevôivel együtt ez összesen évi 17 milliós látogatottságot jelent. Miért hallani mégis oly ritkán a mûvelôdési házakról? Az általános vélekedés szerint a szerény marketingköltségekkel rendelkezô intézmények programjai, szolgáltatásai elvesznek a fôváros bôséges kínálatában. Nem csoda, hogy nemrég éppen „Új utak a közmûvelôdési intézmények kommunikációjában” címmel szerveztek szakmai konferenciát a módszertani mûhelyként is mûködô Budapesti Mûvelôdési Központban (BMK), ahol a honlap-tervezés, illetve az intézményi kommunikáció tudatos szervezése mellett olyan új – szokatlannak tûnô – kommunikációs eszközökrôl is szó esett, mint az online közösségépítés és a gerillamarketing. A szakmai munka és az újszerû kezdeményezések híre ugyanis ritkán jut ki az épületekbôl. Margittai Katalin , a BMK igazgatója szerint ez azzal magyarázható, hogy a mûvelôdési házak látogatóinak hagyományosan gyenge (az elitkultúra és a szórakoztatóipar közönségénél gyengébb) az érdekérvényesítési képessége, vagy ahogy egy másik szakember fogalmaz: a házak látogatottsága kiemelkedô, súlyuk minimális. A kultúrházakat többnyire az alacsonyabb jövedelmûek látogatják, többségük a gyermekek, a nyugdíjasok és a nagycsaládosok körébôl kerül ki. Az sem véletlen, hogy a közmûvelôdési hálózat mellôzése, mostohasága az oktatás és az egészségügy állapotára emlékeztet: ezek ugyanúgy alapellátó intézmények, mint a kórházak vagy az iskolák. És ez ma fokozottan igaz, hiszen a rendszerváltás óta leginkább azok a tevékenységek maradtak meg a mûvelôdési házakban, amelyek nem mûködtethetôk gazdaságosan. Elsôként a nyelvoktatás és az ifjúsági szórakoztatás területén szûnt meg az egyeduralmuk, de a mûvészeti tanfolyamok egy része is kikerült az épületekbôl. A rendszerváltás után megnyílt az út az iskolaalapítások elôtt, a fejkvóta-rendszer bevezetése után ráadásul 3 2007 április Özvegy Karnyóné és a Szeleburdiak. Elôadáa a Marczibányi téri Mûvelôdési Ház színpadán
