Budapest, 2007. (30. évfolyam)
4. szám április - Borsos Roland: A közösségi művelődés mostohái
A magyar származású bécsi képzômûvész, Andreas Fogarasi nevét nem a legszeren csésebb körülmények között kapta fel nemrég a sajtó. Kultur und Freizeit címû, a Mûcsarnok pályázatára Timár Katalin kurátorral benyújtott munkáját csak második nekifutásra találta alkalmasnak a zsûri arra, hogy képviselje hazánkat az idei velencei képzômûvészeti biennálén, miután az eredetileg javasolt munkát, Nemes Csa ba Remake címû projektjét formai hiányos ságok miatt kénytelen volt elvetni. A videofilm a budapesti mûvelôdési házakról szól, amelyek a mûvész szerint az ötvenes évektôl kezdôdôen épültek fel városszerte a tizenkilencedik századi munkásklubok hagyományának folytatóiként. Fogarasi ugyan érzékenyen kezeli az inkább építészeti, mint mûvelôdéstörténeti szempontból megközelített témát – a szocializmus „nem hivatalos” kulturális életének helyszíneit is tisztelve az épületekben –, mégis végnapjait élô hálózatként, mint letûnt kort idézô, kihalt tereket ábrázolja ezeket az intézményeket. Azt a felületes nézetet erôsítve, mely szerint a közösségi mûvelôdés eszméje életképtelen a mai, a közönséget fogyasztóként kezelô kulturális piacon. Meglepô, bár rendszeres felmérésekkel igazolt tény, hogy a fôváros mûvelôdési házai a fenti, széles körben elterjedt nézet ellenére ma is a leglátogatottabb kulturális találkozópontoknak számítanak. A mintegy száz fôvárosi szakintézményben átlagosan napi másfélezer programra látogat el ötvenötezer budapesti. Többen járnak kultúrházba, mint moziba, vagy színházba, múzeumba és könyvtárba: összesen. Ami nem jelenti azt, hogy Fogarasi elfedte volna a valóságot. Építôikrôl és „használóik esztétikai és strukturális elképzeléseirôl” faggatta a néha valóban üresen kongó épületeket: a falakban ôrzött múltról, és nem a falak közt zajló jelenrôl. A „kultúr”, mint kommunista vívmány Nem csak a rendszerváltás után vált divatossá a nézet, hogy a mûvelôdési intézmények hálózata a kommunizmus terméke volna. Már a diktatúra éveiben igyekeztek ekként láttatni ezeket a házakat: a frissen épülôket és a már akkor negyven-ötven éveseket. A rendszerváltás annyiban hozott újat, hogy ezt az elôítéletet kapcsolta a fiatalabb intézményekhez is. Históriailag vizsgálva a kérdést, az ismert munkásotthonok valóban a szocialista „államalapításkor” váltak központilag támogatott mûvelôdési házakká, történetük azonban ennél hosszabb múltra tekint vissza. Ezek a házak a hazai munkásmozgalmak hajnalán a szakszervezeti gyûléseknek, a munkásképzô és a „vigalmi” egyleteknek adtak otthont, annyiban emlékeztetve a mai változatra, hogy mûvelôdési és szórakozási lehetôséget A közösségi mûvelôdés mostohái szöveg: Borsos Roland, kép: Sebestyén László Törekvés, Láng, Gutenberg, Csili – a közösségi kultúra legendássá vált helyszínei. Vajon mûködnek még a budapesti munkásotthonok, klubok és mûvelôdési házak? Maradtak a közmûvelôdés elavult, sztálinistának bélyegzett intézményei, vagy haladnak a korral, s van helyük, szerepük a 21. században is? 2 BUDAPEST 2007 április Az angyalföldi József Attila mûvelôdési ház elôcsarnoka MOM Mûvelôdési Ház
