Budapest, 2007. (30. évfolyam)
3. szám március - Borsos Roland: A magyar café(fő)város
Gábor ipari és földmûvelésügyi miniszter és herceg Esterházy Pál , a király személye körüli miniszter. Az eredeti szoborcsoporthoz széles lépcsôk vezettek. A hátoldalán elhelyezett reliefen a hazáért önmagukat feláldozni kész emberek csoportja: búcsú a feleségtôl és a gyermektôl, egy lelkes férfi, egy kisdobos, egy idôs zászlóvivô felnôtt fiával, egy harcra kész és egy már sebesült katona. A Horvay-alkotáson olvasható Petôfi Élet és halál címû költe ményének elsô szakasza: „A Kárpátoktól le az Aldunáig / Egy bôsz üvöltés, egy vad zivatar, / Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar.” Ma a szoborcsoport önálló alakjai a dombóvári Szigeterdôben (korábbi nevén Béke parkban) külön-külön állnak. A sétaút tengelyében Kossuth alakja, nem meszsze tôle külön Batthyány és Szemere, az észak-déli út két oldalán a kettôs szoborcsoportok, egy mellékúton pedig a relief önálló szoborcsoportot képezô alakjai. Az 1959-ben mûemlékké nyilvánított szobrokat több teherautó szállította a megmentô település, Dombóvár fôterére. Néhány évig ott hevertek, hiszen vidéken sem volt könnyû dönteni az elhelyezésrôl. Abba ugyanis szokás szerint már minden helyi és fôhatóság beleszólt volna. 1961-ben végre egyetértés alakult ki, hogy az akkori Béke parkban megfelelô helyük lenne a szobroknak. Az átszállítás sem volt egyszerû feladat, még az ott állomásozó szovjet alakulat segítségét is igénybe vették hozzá. Újabb tíz éves pihenô következett, amíg az 1970-ben várossá nyilvánított Dombóvár tanácselnöke, Vidóczy László kiharcolta a restaurálás és felállítás költségeit. Megszületett az illetékes hatóságok jóváhagyása a szobrok külön-külön történô elhelyezéséhez. Elkészültek az alapozás tervei, megkezdôdött a szobrok tisztítása és felállítása. A kor divatja szerint a feladatok nagyobb részét társadalmi munkában végezték el. Önkéntes felajánlással kezdték meg a dombóváriak a Szigeterdô takarítását, rendbetételét és parkosítását is. Horvay János megmentett alkotása azóta is Dombóvár büszkesége. Az önkormányzat példás gonddal ápolja és fejleszti a szobroknak menedéket nyújtó Szigeterdôt, amelyet különleges mikroklímája, öreg fái és rekonstruált Árpád-kori lakótornya miatt is érdemes meglátogatni. (Megköszönjük dr. Szôke Sándorné nak, hogy a férje által összegyûjtött dokumentumokat rendelkezésünkre bocsátotta.) ● 21 BUDAPEST 2007 március A magyar café(fô)város Borsos Roland A polgár „felnôtt napközi otthona”, a kávéház történetének közelmúltját és jelenét pásztázza végig a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum nemrég nyílt kiállítása. Bár századfordulós relikviát, karikatúrát is láthatunk a tárlaton, archív és friss fotográfiák alkotta törzsanyaga elsôsorban mégis mai kávés kultúránkról mesél. Arról, hogyan lett újra a kávéházak városa Budapest, vagy lesz kávéházi ember a budapesti. Az államosítással tört meg a folyamat. Ekkor vált gyanússá, ideológiailag nemkívánatossá az a színes, gazdag kávés kultúra, amely túlélt sokféle rendszert és divatot, virágozni tudott még Budapest romjain is. A történelem ámokfutását csak a presszók, a szocialista tömegétkeztetés kávéházi megfelelôi élték túl. Így gondolta ezt még tíz éve is Szentes Éva és Hargittay Emil, a századelôs kávéházainkat, törzsközönségüket s az életforma szellemi lenyomatait számba vevô szakmunka, az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán szerzôpárosa. „Mintha egyre szaporodnának a fôvárosi kávéházak felélesztésére tett próbálkozások” – írták akkor könyvük elôszavában. A két neves kávéházkutató, Saly Noémi irodalomtörténész és Zeke Gyula író, történész munkáját dicsérô Café?! – Változatok és változások címû tárlat most azt térképezi fel, milyen szerencsés eredményt hoztak szûk egy évtized alatt ezek a próbálkozások a fôvárosban. Feltámadó, régi fényükben pompázó polgári kávéházak, a múltból merítô régi-új helyek; Párizst idézô trendi cafék, kuckók, presszók és bisztrók, esetleg kertek, teraszok, feléledô mozibüfék, vagy mert ilyen is akad, a társas magány papírpoharas színhelyei – Frankl Aliona és Nagy Géza fényképein jelenkorunk „kávéházainak” számtalan formájára rácsodálkozhat a látogató. Indokolt az idézôjel: dr. Somody Imre, a sok tekintetben mintául szolgáló Centrál Kávéház vezetôje szerint újra szükség volna a kávés helyek minôsítésére, standardizálására, hiszen ma az étteremtôl a kiskocsmáig mindenre ráhúzható a jelzô, ahol feketét mérnek, s ez nem vet jó fényt a szakma elkötelezett mûvelôire. A kiállítás arról árulkodik, hogy az ez utóbbiak körébe sorolhatók is egyre többen vannak. Újranyílt a Belvárosi, a New York, a Gresham; mûködik az Eckermann, a Spinoza, a Zila és a Remíz. Nagy túlélô a Múzeum, a Pilvax és a Bambi presszó; Párizst idézi a Vian, a Prága, a Kotyogó és az Alibi. Külön említést érdemel a Nyitott Mûhely, ahol olvasni, koncertet hallgatni, mozizni is lehet, vagy a Ponyvaregény, ahol még jár a kávé mellé kutyanyelv... Persze akad sok tévedés, buktató, félresikerült próbálkozás – mert erre is rámutat a tárlat –, de ne felejtsük el: még azok a helyek is hasznosak lehetnek, ahol mûanyag tálca és hamburger dukál a papírpoharas kávé mellé. Kávéházi létezéshez szoktathat sokakat. Mert nyolcvan, száz évet elfelejteni nem lehet. Bepótolni se könnyebb. Café?! – Változatok és változások Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (Bp. V., Szent István tér 15., www.mkvm.hu) Látogatható május 10-ig, kedd kivételével 11-tôl 19 óráig.
